A Mezítlábas

I.

 A kandli lötyögött a kezében ahogy ment. Lépései nem voltak egyformák mert a vasúti talpfák, amin lépkedett, már nem voltak úgy a helyükön mint azt valaki megtervezte valamikor, lehet, hogy már száz éve is, vagy már talán el is mozogtak. A sínek, mint két ezüst kígyó futottak előtte, míg a távolban, szinte egybe folytak. Kicsit mint ha szúrta volna valami a lágyékát. Néha, néha hátra nézett nem e jön a gőzös, de most dél idő lehetett és ilyenkor még tehervonatok sem jártak. Ezt már jó megjegyezte mert nem először kandlizott, ezt a szót maga találta ki, az apja vagyis nevelőapja (vagy talán még az sem volt), ebben az időtájba lehetett éhes.

Fel nézett a bárányfelhős égre, megbotlott, fájdalmat érzett a nagy lába ujján, habár az anyja már százszor mondta, hogy azt lába nagyujjának hívják. Most nem számított, ami biztos volt, hogy fáj. A vasút mellett volt egy keskeny ösvény, oda sántikált le. A kandlit vigyázva letette és letérdelt. Kicsit vérzett. Nem is az ütés lett volna a baj hanem már kitudja hányadszor, a helye ami mindég újra kirepedt. Kis szandálját levéve egy lapulevél után nézett, mert azt mondták, hogy az nagyon jó a sebre. Letépett a sarkából egy tenyérnyit, mert ilyenkor, nyár közepén már akkorák voltak, hogy kalapot is lehetett volna belőlük csinálni. Rá csavarta a sebes ujjára és felvette a szandált. Hirtelen fütty szakította meg, ez hozta vissza a valóságba, hiszen a délutáni vonat tötyögött el mellette hangos visítozással, nagy gőzfüggönyt húzva maga után.

Fel kapta kandliját és iparkodva majdnem szaladva vette maga alá a lábait. Közben mosolygott csak úgy magába. Milyen szómondás az, hogy „magad alá”. Ezt az apja vagyis nevelőapja szokta mondani, de kis is volt az az ember akit nem is olyan régen ismert, és aki most már biztosan nagyon éhes lehetett.

Lábaszárán érezte a leves melegét, a nagy sietésbe kilötyögött. Meleg volt? Talán már nem is olyan nagyon. Biztos meg örül neki, már többször hallotta mint mondja „langyos leves a legfinomabb”. Egyszer már volt náluk, már nem is egyszer, de ebéden csak egyszer, és hozott egy, vagyis két kis bicskát. Egyet neki, a másikat meg kisöccsének. Anyjuk nagyot nézett. Hát nem bírt valami más az eszébe jutni mint a kis bicska. De hát mit is? Őneki talán még ez sem volt gyerekkorába, és lehet, hogy evvel több örömet hozott magának mint gyerekeknek. Így gondolkodva eltűnt a konyhába.

Ők még kinn maradtak az udvaron, hogy levegyék a kis csizmákat, mert ebben a tájban csizma nélkül nem lehetett meg lenni. Hó már csak itt-ott volt de a fagy mostanában már utolsó leheletét fújta a földre. Az asztalon ott állt a leves. A finom langyos leves.

El érte az utca sarkot ahol befordult. A vasút tovább ment a maga útján, és a távolban egy kanyar után el is tűnt. Sokszor el is gondolkodott, mi is lehet a kanyar után. Olyan messze még nem járt de talán egyszer…

Az utca széles, poros utca volt. Két oldalán hosszú sorba házak álldogáltak, mint útmutatók a közepén ballagó szekérnek, ami egy jobb napokat is látott. Almásvasderes, meg egy fehér húzta. Megint elmosolyogta magát. Ez egy olyan mosolygás volt, amit talán más nem is látott, csak ö maga érezte. Almás, meg vas, meg deres….De ezt tudta biztosan, mert nagytatának is ilyen lova volt, csak sokkal szebb, sokkal almásabb, meg ha jobban megnézte deresebb is volt.

– Dinnyét vegyenek, dinnyét vegyenek.

A kocsi meg állt egy eperfa alatt. Egy másik fa alatt is meg állhatott volna. Itt minden fa egyforma volt. Itt minden fa eperfa volt.

– Hogy a dinnye….?

A kocsis lassan leszállt, miközben a kocsicsülök meg csikorgott. Ez csikorgott már kukorica kapáláskor is pedig mikor volt az már? Májusba? A kiskapu lassan kinyílott. A kocsis kezében már ott lógott a mérleg.

– De ne nagyot… – hallatszott a kapu aljából. Anyóka arcán meg látszott az élet nyoma. Naptól kifakult fejkendője valamikor fekete volt apró fehér pötyögtetésekkel. A dinnyék cirmosak, meg sárgák, meg zöldek voltak.

– Mind édes… – mormogta a kocsis.

Kifizette, és még apróbb lépésekkel topogott vissza, maga után behúzva a kiskaput.

A dinnyés kocsi már bekanyarodott a kis utcába… „dinnyét vegyenek”. Már alig hallotta. Kandliba a leves már langyos sem volt. Elkezdet szaladni. Lapulevél régen leesett a nagyujjáról, nem is vérezett mert az utcapora megtette a magáét. Szaladásból ballagás lett. Megint érezte azt a szúrást. Most már szépen egyforma lépésekkel indult tovább.

Az égbolt még mindég bárányfelhős volt. A kipirult verejtékes arcán úgy tűnt, mintha egy szellő suhant volna át. Fák levelei is elkezdtek táncolni. Az ágak ringatództak, mindég jobban és jobban. Most már látni is lehetett, hogy a bárányfelhők sötétebb ruhába öltöztek át, és már nem is voltak bárányfelhők. A szél fel élénkedet, de még nem nagyon, fújt csak úgy, mintha ő sem tudta volna mit akar. Az égalja mind sötétebb lett, a nap is elbújt, de még néha kikacsingatott. Ő már ilyent látott. Most nem tudta pontosan mikor, csak annyit hogy nagyon félt. Akkor nem voltak utcák meg eperfák meg poros utca. Egyedül állott a szálas, a búzaföldek kellős közepén. Nagymama a tyúkok után szaladt, nagytata meg a tehenet húzta be az istállóba.

Egy hatalmas dörrenés hozta vissza a valóságba. Már úgy zuhogott, hogy szinte porzott. Most már szaladt ahogy csak a lábai bírták, a kandlit az egyik kezéből a másikba cserélte. Nem egyedül szaladt. Az utca másik oldalán is, iskolás táskájukat a fejükre rakva rohantak. Izgalom fogta el. Őszre ő is iskolás lesz.

Ahogy jött úgy el is múlott. A szél meg tette a magáét. A járda tele volt érett eperrel, fehérrel, lilával meg sötétkékkel ami már majdnem fekete volt. Az utca végén még sötét felhők lógatták lábaikat, szinte félelmetesen nézett ki. Valahol messze kibujt a nap a befényezett fekete égbolt alján. Csurom vizes volt tetőtől talpig, de nem fázott. Meleg volt. Feje felett már derült lett az égbolt, szellő sem simogatta arcát, mégis ki volt pirulva. Biztosan már késett. Az már éhes lehetett. Még most sem tudta, hogyan is kellene szólítani. Eddig csak Bandi bácsinak mondta, nehezére esett apunak vagy apának nevezni. Nem is tudta mit jelentenek ezek a szavak, hisz az édesapjára már nem nagyon emlékezett. Anyja mesélte, hogy meghalt, de ő még azt sem értette nagyon meg. Nem is hiányzott. Még nem. Valahogy nem bír valami hiányzani amit a kis fejecskéjével még nem tud meg érteni.

Egyszer csak ott volt. A ház olyan árván álldogált magába mintha már nagyon régen senki sem törődött volna vele. Se kapu, se kerítés csak egy girbegörbe itt-ott hiányos tető meg pici kis ablakok. Kettő az utcáról meg egy az udvarba, Ez mögött valami, vagy valaki mozgott. Már regén nem volt benne ablak üveg, így amikor jobban be nézett meg ismerte azt az ismert arcot amit ezentúl apunak fog hívni. Belépett. Sötét volt, gyorsan megszokta a félhomályt és ami rögtön feltűnt, nem volt mennyezet. Egy sarkos kis valami, ami nem hasonlított semmire és egészen fenn csak a cserepek látszottak.

– Szerbusz fiam. – Ez hozta vissza a valóságba.

– Csókolom apu. – Olyan természetesnek tűnt ez a köszönés mintha mindég így lett volna.

– Már jöttel? – Ezen lepődött meg legjobban, hisz már késő délután lehetett.

– Iiiige–, dadogta… – Hát maga nem éhes?

– Jaj fiam… – ez még jobban meglepte hisz már másodszor mondta azt amire ő nem emlékezett. Fiam!

– Tudod annyira el dolgozgattam észre sem vettem, hogy így el múlott az idő.

– Megsimogatta fejét.

– Na hagy lássuk mit hoztál? – Boldogan tette le a kandlit az asztalra levéve a fedelét. Meglepődött, a leves még párolgott.

– Gyere csak öntsél már a kezemre egy kis vizet – utána megtörölte és le ült. Ölebe vette a kandlit és jó ízzel kikanalazta mind az utolsó cseppig.

– Ez finom volt – és már is fogta a nagy baltát. Nem tudta el képzelni, hogy most mi lesz. Nagy ütésekkel neki kezdte vágni a falat az ablak peremen. Hirtelen át suhant a fejebe, ebből biztos egy nagyobb valami lesz. Most ő ült le a székre, lógatta elfáradt lábait, és csak nézte azt a hatalmas embert aki fáradhatatlanul verte a falat. Háta szeles, karjai izmosak és mintha most jött volna be az esősöröl úgy fénylettek a verejték cseppje nem csak a homlokán. Így üldögélt meg egy darabig, aztán megunta.

– Én kimegyek egy kicsit. – Az apu csak bólintott.

Az udvar nagy volt, üres, csak a szomszéd háztól nem messze alt egy hatalmas fa. Oda szaladt. Fa alatt jó volt, hűvös, és mintha fel támadott volna egy kis szelőcske is. Felnézett. A levelek egymás után elkezdtek ringatózni. Egyszer az egyik azután meg a többi is utánozta. Egészen a magasban, pirosan hintázott egy-egy cseresznye ami megmaradt májusból, mert ez egy májusi cseresznyefa volt, igaz ezt csak sokkal későbben tudta meg. A gyümölcsnek csak néhol maradt meg az egész zamata mert azt a madarak is nagyon szeretik, meg még repülni is tudnak.

Ahogy így elbámészkodót, odafenn a magosba, két gólya körözött a szárnyuk megmozdulása nélkül mintha az örökkévalóba repültek volna. Figyelte, mind nagyobbaknak tűntek, megdörzsölte szemét de tényleg mind közelebb és közelebb tűntek. Egyszerre nagy szárnycsapásokkal, a lábukat kinyultva leszálltak a szomszéd ház kéményere. Először az egyik, utána egész óvatosan a másik is. Csak most vette észre, hogy azon egy óriási fészek volt. Az első rögtön lekupakozott mintha keresett volna volna valamit a másik meg nagy büszkén kinyújtotta a hosszú nyakát, piros csőrét és elkezdett kerepelni. Elnézegette, úgy tűnt mintha akart volna valamit mondani. Igaza volt. A lábainál két kicsi fej bújt elő. Erre volt a gólya tata olyan büszke, még a gólya mama gondosan igazgatta a fészek ágait majd mind a négyen eltűntek a fészek alján. Egy gondolat suhant át fejébe. Vajon édesapjuk volt vagy csak úgy odarepült hozzájuk?

– Akkor megyünk? – Meglepődve fordult meg. A kicsi nyílás helyett már egy igazi nagy ablak volt a falba és még üveg is volt benne. Apja kitolta a biciklit a konyhából, szakértően megnyomogatta a gumikat elöl-hátul közbe bólongatott egy nagyot „ez ki bír bennünket”, állapította meg és megfogta derekát egy lendüléssel már fenn is ült a csomagtartón. Kandlit a kezébe nyomta.

– Fogd az ülést nehogy leess – és ezzel már robogtak is hazafelé. A robogás kicsit túlzás volt mert az eső után még itt-ott megmaradt víz az úton ami persze néhol még ki sem volt téglázva nemhogy betonozva.

Az ülés hátul kemény volt habár egy kis rongypokróc arra utalt, hogy az utazás kicsit kényelmesebb legyen de nem segített sokat. Amikor a nagy malomnál befordultak az utcájukba már nemerézte az ülőkéjét. Otthon megérkezve leugrott és gyorsan kinyitotta a kiskaput úgy-hogy apunak még lesem kellett szállni a bringáról már benn is voltak az udvarba. Még egy szilvafának támasztotta a járművet ő már be is rohant a konyhába.

– Jöttünk. – Az anyja ott állt a sporhetnál valamit kevergetett, meg sem fordult és mintha magába mondta volna, mindjárt kész a vacsora. Az apu bejött a nagy üdvözölés helyett csak egy szerbusztok volt, ebbe bele volt értve a kis öccse is aki szegyélősen ott játszadozott a priccsen. Az étel az asztalra került. Nem sok szó esett. Mindenki kanalazta a krumpli levest utána mákos tészta volt.

– Na most egyenként mosdani és az ágyba. – Kicsit szigorúan hangzott az anyu hangja de ezt már megszokta. Kis öccse csak vigyorgott és már el is tűnt a kisszobába ő utána szaladt és majd egyszerre be is ugrottak az ágyba. Anyjuk betakarta őket a „csókolómra”, egy „szerbusztok” volt a válasz és már be is csukódott az ajtó. A sötétbe Gyuri gyorsan elaludt, de ő meg nagyon sokáig, legalább úgy tűnt, elgondolkozott erről a hosszú napról az új, a régi házról, az új környékről meg, meg arról, hogy miért is beszélgettek a vacsoránál oly keveset az anyu meg az apu. Megint ott volt előtte a dinnyés, az eső, a gyerekek, a gólyák ott a magasba… de nem csak a gólyák repültek….hanem most már hármasba, messze, messze a nap irányába…

II.

Valahol vadgalamb búgott a fán, álmodta vagy már tényleg reggel van. Lassan fölpillantott. A plafon hó fehér volt, hiszen emlékezett mikor nem is olyan régen anyu meszelte mert itten nem is olyan régen laktak. Nagy szekérrel költözködtek ide a nagytata kocsijával meg a Frajlával, szegény alig tudta húzni. Sok minden volt, egészen meg volt rakva, de legnehezebb a zöld zománcos sporhet lehetett mert azt apu meg a Lajos bátyja rakta fel. Anyu körülöttük próbálkozott segíteni mert ahogy mondta ez volt a legjobb darabja, még az igazi apuval vették. Hirtelen felugrott az ágyból, Gyuri még mélyen lélegezve aludt, lassan ki ment a konyhába.

– Anyu – szólalt meg halkan, mivel nem jött felelet kinézett az udvarra. Ott sem volt senki. Vissza ballagott. Az asztalon egy lábosba fedél alatt meleg tej volt és két kistányéron két szelet zsíros kenyér. Ezt már megszokta mert majdnem minden reggel ez várta őket, hisz anyu mindég dolgozott valahol. De ma is? Tudta, hogy szombaton csak ritkán ment, mert legtöbbször nagymosás volt meg a kertet is kellett gondozni. A vadgalamb még mindég turbékolt. Lábujjhegyen visszalopakodott a szobába, az öccse lassan ébredezett.

– Gyuri felkelni! – Az lassan lemászott az ágyról. Elkezdte öltöztetni és akkor vette észre, hogy még jó maga is gatyába van. Először is gyorsan levetette és egy másikat vett fel meg egy kis ingecskét, ugyan ezt kapta Gyuri is. Nem szóltak nagyon egymáshoz csak az asztalnál a zsíros kenyérnél mondott valamit hogy fáj a hasa de őneki már régen kint járt az esze az udvaron. Meg itta a tejet az utolsó cseppig, amit előbb kis bögrébe öntött és már rohant is. Megint eszébe jutott, hogy egyedül vannak. Az apu mindég már korán reggel el ment, de hol van anyu?

A vadgalamb még mindég fújta sajátját de nem látta, akár, hogy is kereste a szilva fán. Mintha úgy tűnt volna, a fa hegyén megmozdult volna valamit, de csak szél rezzentett meg egy ágat. Tovább bámészkodott. Az égbolton a bárányfelhők között fecskék repdestek össze-vissza. Már egészen meleg lett. Mezízlába alatt érezte a fű finom puhaságát. Ott is meg mozdult valami. Lecsücsült és először nem is látta a sok-sok kis piros hangyákat, úgy nézett ki mintha dolgoztak volna. Mindegyik szájába volt valami amit szorgalmasan ide-oda hurcoltak, tettek-vettek, aztán üresen rohantak megint valahova. Egy ideig elnézegette, míg egyszer csak egy hosszú giliszta siklott tovább. Ezeket nem szerette, mert már egyszer meg érintette és olyan volt mintha valaki beszappanozta volna őket.

– Feri! – Gyuri hozta vissza a valóságba. Oda topogott hozzá.

– Meg ittad a tejet? – az csak intett…

– És a kenyeret? – megint csak egy huncut mosoly futott át a kicsi arcán. Őneki már megint máshol járt az esze. Fel akart mászni a nagykapura mind mindég amikor egyedül voltak, csak az volt a baj, hogy amaz is ugyan azt akarta csinálni, és ez tényleg nagy baj volt mert még saját maga sem bírta csak úgy egyszerűen meg oldani azt a mászást. Hirtelen eszébe jutott, hogy nagyon szeret hintázni.

– Gyere csak. – Az pedig szaladt utána, mint egy kis majom. Az szilvafára fel volt egy hinta kötve, ez egy olyan dolog volt mint minden ház udvarán. Egy deszka volt keresztbe téve és arra ültette fel nagy nehezen. Harmadszorra sikerült, mert olyan volt mint egy kis kígyó mindég az inge maradt a kezébe, ö meg alatta kicsúszott.

– Fogjad nagyon! – Engedelmeskedett. Nagy lódulttal elkezdte lökdösni. Amikor legmagosabbra repült, már rohant is a nagykapura. Akkor kezdődött a saját problémája, mert ö sem volt valami nagy legényke és úgy keltett megoldani, hogy előszór is srégen keltett felmászni a középső gerendára és utána már kinn volt a feje, igaz nem sokat, de elég volt, hogy az utca túlsó oldalát lássa. Itt kezdődött a baj. Mert anyu az utca ezen a felén jött és előbb látta meg mint ő anyut. Nagy ugrással ért lába földet, de ha csak a lába lett volna, de gatya feneke is.

– Feri! – Amikor ezt hallotta már nem sejtett semmi jót,

– Nyissad ki a kaput. – Éppen oda akart ugrani, már csak nem a kilincsen volt a keze amikor egy nagy puffanást és közvetlen utána már a jó ismert sírás hallatszott. „ Éppen most kellett leesnie”. De már minden késő volt. Gyorsan elhatározta, hogy a kiskapu mégis fontosabb. Anyu nagy nehezen tolta be a biciklit, de ő ezt már nem is nagyon látta mert már emelgette a földről a kis öccsét. Az még szepegett de úgy látszott, hogy jól elviselte. Mire megfordult már anyu a ház falához támasztotta a kerékpárt. Három ugrással be is csukta a kiskaput.

– Nem megmondtam, hogy a kapura… – már jól ismerte ami most jön de még sohasem kellett megígérni, hogy „soha többet”. Így elég jó sikerült minden.

– Ettetek? – Éppen be akart szaladni a konyhába ahonnan anyu már kifelé jött, az ajtóba találkoztak. Gyorsan át bújt a karja alatt. Ez volt a szerencséje meg, hogy anyunak sok munkája volt és nem látta, hogy Gyuri még a felét sem ette meg, a tej meg ott állt magányába. Három falattal bekapta a kenyeret és utána már a tejet is kortyolta aminek fele a szája szögletén csurdogált. Meg lett mentve az ügy. Gyuri meg mindég ott rötyögött az ajtóba és már el is feledte, hogy leesett a hintáról.

– Gyere! – Mindketten szaladtak a hátsó udvar felé ahol anyu már lerakta a két nagy kosarat ami televolt szép nagy piros paradicsommal. Most vette csak észre, hogy mai nagymosás helyett paradicsom főzés lesz. A góré mellett már ott állt az üst, amit apu korán reggel fölállított.

– Nekem vissza kel mennem a piacra, ti meg addig berakjátok a teknőbe. Gyorsan bele öntött három nagy vödör vizet, és már meg is fordult. A kiskapu becsapódott ők meg szépen elkezdték egyenként rakosgatni. A teknő az egy fából csinált valami volt. Ha jól emlékszik anyu mesélte, azt valamikor nagytata csinálta egy nagy fa törzséből. Minderre használták, mosásnál, disznóvágáskor, na meg paradicsomot mosni. Most már nem is csak rakosgatták hanem nagy nevetéssel dobálták bele, és a végén már tiszta vizesek lettek.

A nap ott tűzött fejük felett, az égen még csak egy bárány felhő sem volt. A kis ruhácskák gyorsan megszáradtak, anyu jöhetett, minden rendbe volt és lett. Most ahogy készen voltak a nagy munkával ki lehetett volna menni az utcára. Egy gondolat egy tett.

A ház előtt volt egy pad. Egy lábon állott a másik vége bele volt eresztve a faoldalába. Ott szoktak üldögélni. Innen szépen be lehetett látni a borbélyhoz. Ugyanis a ház utcai részébe Bender bácsinak volt az üzlete. Sok kuncsaft jött a Bender bácsihoz. Ők is oda jártak. Benn nem volt sok hely. Két nagy tükör lógott a falon, előtte meg két nagy támlás szék. Ezek olyanok voltak, hogy lehetett körbe-körbe forgatni. A Bender bácsi nagyon kedves kis öreg bácsi volt. Amikor a Natyuk kovács jött borotválkozni akkor volt neki egy kis sámlija amire rá kellett állnia, hogy elérje a Natyuk kovács ábrázatát. Ez egy nagyon érdekes dolog volt mert amikor egyik felével kész lett akkor át kellett gyorsan tenni az ábrázat másik oldalára. A Natyuk kovácsnak mindég kellett sietnie. A műhely a hatodik házba volt ugyan azon az utca oldalán. Ezt tudta pontosan, mert már százig tudott számolni. Sokat gyakoroltak anyuval, meg hát az óvodából is vissza maradt valami.

– Kölnit? Pudert? – Natyuk kovács az nélkül is meg volt elégedve.

– Fizetek – szólt felkelve. Igaz ma szombat volt ekkor nem fogadott nagy dolgokat de már messziről látta, hogy a Varga meg a lova ott áll türelmetlenül a műhely előtt.

Gyorsan kellett cselekedni. Beszaladt és ki vette a kulcsot a kapu zárjából. Bezárta. „Rabló létrát” csinál két kezéből.

– Mássz fel – és közbe segítette Gyurit még az nagy nehezen fen volt a vállán és már tudta, hogy fel kell akasztani a kulcsot a szögre. Lassan a lecsúsztatta hasán és már rohantak is a kovács után nehogy valamit elmulasszanak.

– Mi Van Pista? – Az csak felemelte a szürkének az első bal lábat. A kovács már benn volt és nyomkodta lábával le-fel a fújtatót. Magasra repültek a szikrák miközben egy patkót nyomkodott jó mélyre a szén közé. Még kétszer rálépett, szikrák még magosabbra repültek. Már kifelé igyekezett, de közbe el még elkapott egy nagy harapófogót meg egy ráspolyt.

– Elvesztette a patkóját – mondta Pista a bajsza alatt. A kovács ezt már régen észre vette.

– Na, emeld fel a lábát. – Alá tolta a lábtartót, és már szedte is ki a szögeket. A patát, ráspollyal, körül pucolta. Megint bement, és tovább fújtatott mire egész sárga-piros lett a vas. Kivette a fogóval rá tette az üllőre, ráütött párszor egy hatalmas kalapáccsal. A szerszám minden ütés után ott ugrált a patkó mellett az üllőn mint egy rossz gyerek, közben mintha énekelt volna. Ez alig tartott pár percig és már ott állt a ló fejénél és ráhelyezte a patára. Nagy csodálkozásra ez nem is fájt neki habár hirtelen az egész környezetet füst töltötte be. A Patkó beilleszkedett. Utána öt-hat szöggel rá is rögzítette.

– Kész! – Tényleg a ló rá is állt mintha sohasem történt semmi.

– Hova sietsz?

– Fél óra múlva indul a lakodalom, – mormogott megint a bajsza alatt. Most jutott az eszébe, hogy ő már ezt a Pista bácsit látta valahol, hát persze fiákeros volt. Már látta amikor nagymamával menyasszonyt mentek nézni a templom előtt. Eszébe jutott, hogy anyu már biztos vissza jött.

– Csókolom – köszöntek be az műhelybe és már szaladtak is vissza, de a kapu még be volt zárva. A borbély kinn üldögélt a kispadom.

– Na akartok kicsit forogni a széken? – Kétszer sem kellett mondani, már mindketten benne ültek és az öreg meg forgatta, forgatta őket…

– Jó napot – bejött egy fiatal ember, – lehet egy borotválkozást?

– Hát persze,

– Mert sietek….

Az öreg kezébe már ott volt a szappan meg a pamacsoló. Köszönve szaladtak a kapuhoz. Az tárva-nyitva állt. Kicsit megszeppent, de se baj anyu nevetős hangját hallották ami azt jelentette, hogy minden a legnagyobb rendbe van. A hátsó udvarba már füstölgött a kotla. Anyu aprófával begyújtott aztán meg jól megrakta csutkával, amit nagytata még a tavasszal hozott miután lemorzsolták a tavalyi kukoricát. Az egész télen száradt a góréban, meg hát eladáson több pénzt is hozott mert már tavasszal kevesebb is volt a piacon. Az üst alján víz forrt ezt azért kellett így csinálni nehogy a paradicsom mindjárt odaégjen. Anyu egy nagy vajlingba össze vágta majd lassan be öntötte, hogy följön. Nem tett bele semmi mást csak zeller levelet,

– Majd az adja meg a finom izét – mondta. Nekik semmi más dolguk nem volt csak néha-néha egy-két csutkát dobni a tűzre, többet nem volt szabad mert akkor nagyon forrt. Gyuri rakta volna állandóan amit neki meg kellett gátolni, hisz ő volt az idősebb. Már jól el járt az idő. Ezt arról vette észre, hogy már korgott a hasa, de öcskösnek még jobban hisz a reggelinél suflizott. Ebéd után Gyuri le lett fektetve a szobába ő meg leheveredett a priccsre a konyha szögletébe.

Kinn már kánikula volt, ekkor mindenki csak a hűvöst kereste. Elszundikált a jó hűvös konyhába. Anyu a nagy fa alatt passzírozta meg üvegbe töltötte a paradicsomot. Hogy ez így volt vagy csak gondolta ebbe már nem volt biztos, hisz a bóbiskolásból egy mély állom lett.

Lassan kinyitotta a szemeit, nagyot ásítozott és felült. Olyan csend volt körülötte. Az asztalon számtalan paradicsomos üveg állt egymásmellet felsorakozva mind a katonák. Anyu kész lett a nagy munkájával. Ki ment, az anyja mosogatott a nagy üst is már tisztán fénylett, hisz már jó estefele járt.

– Na kialudtad magadat, és hol van Gyuri?

– Mindjárt megnézem – és beszaladt. Majdnem fel lökte, mert az éppen jött ki. Letérdelt, átfogta a derekát és megpuszilta.

– Mindjárt felöltöztetlek benneteket és kimehettek az utcára egy kicsit. – Megmosta az arcukat, kezüket majd a lábak kerültek sorra. Előkerült a tiszta ez meg az még fehér térdig erő zoknik, szandálok is. Utoljára fésülködés fejezte be a szombati kikészülést.

– Na mehettek… – utánunk nézett és eszébe jutott a gyerekek apjuk, milyen szép is volna ha ő is látná őket. Könnyes lett a szeme. Milyen kár, hogy így árván fognak felnőni, apa nélkül. Gyorsan megfordult felkapta köténye csücskét és arcára szorította. A pár könnycseppből hangos zokogás lett. A nagy eperfa meg a búgó vadgalamb is megtudta ennek a fiatalasszony mély fájdalmát.

A vasárnap úgy múlott el mind minden vasárnap. Mire felkelt már főlt a húsleves a krumpli meg volt pucolva, a többi dolog is szépen le volt fedve és várta sorsát. Reggelizés után kis ide-oda szaladgálás meg hol van ez meg hol van az. A szülök már díszbe voltak öltözve most csak még ők maradtak hátra. Anyu ügyes kezei alatt ők is elkészültek a megszokott templomba menésre. Még csak apu hiányzott. Nagy boldogan jött ki a hallószobából.

– Sikerült – nagy megkönnyebbüléssel húzta erősebbre a nyakkendője csomóját. Ez mindég a nagyobb nehézségek közzé tartozott mert az sohasem úgy akarta mind ő.

A kapukulcsa a szögre került és a menet elindult. Elöl kézen fogva a kicsi meg a kisebbik utánunk karonfogva a szülök. Már beharangoztak mire oda értek de a pap még nem kezdett el prédikálni, így még volt idő leülni a majdnem utolsó sorba. Egész idő alatt nevetgéltek valamin. Anyjuk párszor rájuk nézet, de nem segített csak akkor amikor már nagyon szigorú lett az arca. Az idő nagyon lassan múlott. Nagy nehezen elérkezett az áldozás. Azt remélte, hogy nem lesz sok bűnöző aki áldozással könnyíti lelkit. Így is lett.

A Nagymise után meg a nagy „Jó napozás” a templom előtt, az ismerősöktől, „Hogy vannak?” rövid beszélgetések befejeztével lassan hazafelé indultak. Most már lassabban, majdnem sétálva. Az ebéd még várhat. Ilyenkor a templom előtti téren sok ember gyűlt össze. Az idősebb asszonyok egyedül mentek haza hogy időre elkészüljön az ebéd, az emberek csoportokba álltak és az elmúlt hét fontosságait beszélgették meg. A kisebb-nagyobb üzletek mellett, ez egy nagyon fontos dolognak tűnt, mert ketten nagy kéz csapásokkal a tenyerükbe egymást próbálták meggyőzni valamiről amit csak ők ketten tudtak.

– Feri – hallotta az apu hangját és már szaladt is utánunk mert a nagy kíváncsiságában lemaradt. Egész meleg lett. A népség is lassan szét szállingózott a jó ebédre gondolva. Otthon is valami finom dolog várta őket. Mire levetkőztek, anyu már sütötte az előkészített krumplit, átsütötte a húst meg saláta is lett.

– Jó étvágyat – és már el is kezdődött a lakoma. Mikor a kalácsra került a sor apu így szólt.

– Holnap kezdődik az aratás. Feri ha akarsz el jöhetsz velem kicsit traktorozni. Hát hogyne akart volna. Már mesélte, hogy az volt a dolga, a frissen aratott búza zsákokat még egy emberrel az utánfutóra össze rakni. Azt is tudta, hogy mindég nehéz munkát csinált. Arról is mesélt, hogy tavaly is mikor a búza száradása után liszt lett belőle azt is ők hordották szét pékekhez.

– De korán kelünk, olyan ötkor hajnalba. – Neki semmi sem volt korán, bárcsak már holnap lett volna. Nehezen aludt el. Gyuri néhányszor belerúgott oldalába. Hátat fordított neki és elkezdett számolni de sehogy sem jött álom a szemére. Még mindég számolt amikor valaki megrázta karját.

– Fiam… – felpattant a szeme. Nem tudta mi történik, hisz ő még el sem aludt, gondolta. Gyorsan rájött, hogy az éjszaka el múlott. Konyhába a lavórba már tiszta vízbe megmosakodott. Nagyon fel volt izgulva, hisz ilyent még nem élt át. Anyu az asztalnál valamit pakolászott. Hát persze valamit kellett enni is, a nap hosszú lesz.

– Kész vagy? – nem felelt mert a szíve a torkába dobogott, csak szaladt az ajtó felé ami utána becsapódott, akkor mondta: „Csókolom anyu”, persze az már nem is hallotta. Megint előkerült a bicikli a rongypokróccal és egy ugyanolyan nagy lendülettel mind mindég már robogtak is a traktorállomás irányába.

– Jó reggelt Bandi, milyen csomag van ott hátul? – A portás kíváncsiskodott viccelve mert a csomag az ő volt a Bandi meg apu. Hát ez a traktorállomás ez egy nagy dolog volt. Ilyent még nem látott. Az a sok jármű egymás mellett sorba már be is voltak gyújtva és mintha versenyeztek volna kinek feketébb a füstje. Mellettük fontoskodtak néhányan. Az egyik valamit öntőt a gépbe a másik meg nagy figyelemmel hallgatta, hogy dolgozik a masina. Legtöbben üres zsákokat dobáltak fel hátulra.

– Indulunk! – kiabált egy öltönyös, nyakkendős amire mindannyian felugráltak az utánfutókra és leültek a zsákok halmára.

– Te Bandi, ülj ide hozzám a fiaddal, még biztosan nem látott ilyent – szólt a traktorista a fülkéjéből, mire apu fellódította a sofőr mellett levő ülésre és maga is fölmászott. Leült és ölébe vette. Hatodiknak álltak be a sorba ami elindult a városból kivezető poros úton. Most ült életibe először valamin ami nem volt a nagytata lovaskocsija meg kerékpár. Beszélgettek valamit, de nem értett egy szót sem. Egészen másképpen képzelte el a nagy utat. Rázós volt meg olyan por volt mind a ködös idő télen. Apu behúzta az ablakot ami tárva nyitva állt. Most már kellemesebb lett a helyzet. Kicsit ismerte a határt mert járt ő már anyuval sokszor a nagymamáéknál a szálason. De most erről nem volt ideje gondolkozni. Jobbról-balról félig megsárgult kukorica földek vonultak el mellettük. Néha napraforgók bólintottak fekete orcájukkal meg sárga koronás fejükkel vissza mintha csodálkoztak volna az ismeretlennek. A táj megváltozott. Búzaföldek úgy néztek ki a nap felkelésébe mint aranyozott mezők. Ez a távolság ez a messzeség. Nem tudott eleget gyönyörködni.

Megérkeztek. Hatalmas piros óriások álltak szintén füstölögve indulásra várva. Apu megmagyarázta, hogy ezek olyan gépek amik egyszerre aratnak meg csépelnek is. Az aratásról még nem hallott, de csépelőről már igen, meg anyu is sokat mesélt arról. Az egyik el is indult. Mint széles fésű forgatta maga alá a föld gyümölcsét. Apu társával már hátul álltak. Ők meg lassan oda simultak a piros óriás oldalához és egy ütembe haladtak egymás mellett. Egyszerre csak elkezdett folyni a búza a piros óriás hasából a zsákokba. Két ember átdobálta apuék meg szépen sorba rakták először egymás mellé majd egymás tetejére. Néha előre, néha hátra nézett. Mögöttük is egyenként sok olyan óriás be állt a sorba. Nagy élmény volt ez számára. Hirtelen eszébe jutott Gyuri. Ugyan mit csinálhat? Már biztosan nagymamáéknál van, mert ott szoktak lenni mikor anyu meg apu dolgoztak. A zsák rakások olyan magosan törlődtek egymás hátán, hogy már aput sem látta. A dűlő végére tele is lett a rakomány. Hátul már készletben állt a következő szerelvény.

– Na Feri, jössz velem vissza a városba kirakodásra, vagy mész a kollégához?

– Mindjárt meg kérdezem aput, – de még ki sem kellett, szállnia mert apja ott lépkedett mellettük és intett fejével.

– Éppen reggelire vissza is érkeztek – szólt utánunk, de ők már kifordultak a városba vezető útra. Most már nem kellett senki ölébe ülni, most ő volt a legfontosabb a traktorista mellett. Az út éppen olyan rázós volt mind erre felé is. A sofőr egy hallgatag ember volt. Néha megkérdezett valamit, hogy „jársz-e már iskolába?” vagy „hány éves vagy?” meg még más nem fontos dolgot.

Nem ment fejébe, hogy az a nagy piros óriás, hogy is tudott két sőt három munkát egyszerre csinálni, hisz amit elég későn vett észre, hogy hátul össze kötözött szalmát is dobált ki. Anyu mesélte, hogy amikor ő még kicsi volt és az édesapja még élt és még Gyuri sem volt, akkor eljárt csépelni. Akkor még megint máshol laktak és szembe volt egy gépészcsalád akiknek olyan régimódi nagy gőzösük volt és mind egy vonat nézett ki, csak nem síneken járt. Meg azt is mesélte, hogy egy nagy szíj hajtotta a csépelőgépet, meg hogy fával tüzelték azt a gőzöst. Ő mind ezt nem is tudta elképzelni, de szerette volna egyszer látni. Traktor pótkocsijával kerülgette a nagy kátyúkat. Arcukról már fojt a verejték. Templomtornya hullámzott a délibábba és úgy tűnt mintha egy hatalmas tó lett volna közöttük. Most már a nagy utca hűvös fajai alatt, sima úton közelegtek. Sofőr halkan megjegyezte, hogy még negyed óra is kell. Megint kifele haladtak a városból. Motor zúgásáról észre lehetett venni, hogyan erőlködött fel a hídra.

Már messziről látszott egy hatalmas épületet. Azt mondták, hogy ezt silónak hívják. Előtte hosszú sorba vártak a szerelvények, lerakodásukra. Ki sem kellett szállniuk. Négyen felugrottak és a mellettük ráccsal befedett gödörbe öntözték a zsákok tartalmát.

Tényleg, reggelire vissza is érkeztek. Nyárfák hűvösébe ettek az emberek. Egyiknek szalonna, vöröshagyma, másiknak tegnapról maradt csirkecomb volt a kezébe. Ő is kapott aputól papírba becsomagolt kenyeret amit jó étvággyal el is fogyasztott és rá egy nagy bögre sárga vizet ivott ami már elég langyos volt. Utána mindenki ment a saját munkája után. Apu is, miközben megjegyezte, hogy ha akar maradjon a hűvösbe. Szívesen ott maradt a fák árnyékába. Kombájnok köröztek a búzamezőn, a traktorok meg egymás után vitték az aratást. Nagyon hasonlított a tegnap látott hangyák munkájához. Délután csináltak még egy-egy kört, de hazafelé már benn maradt a városba mert apu azt mondta, hogy ők egészen későig fognak dolgozni. Hazáig nem volt messze mert mikor nagymamáéktól jöttek akkor is ez az út várta. Alkonyodott mikor haza ért. Útközbe át gondolta az egész nap történetét és habár fáradtságába alig emelgette lábait, örült ennek a nagy élménynek. Vacsora után egyből elaludt még mielőtt anyu Gyurit behozta.

A napok olyan egyformán múlottak, hogy néha nem is tudta melyik is van a sorjába. De az nem is volt olyan fontos, hisz nyári szünidő volt. Néha úgy eszébe jutott, hogy őszre iskolába fog járni. Anyu már mesélte, hogy az majdnem olyan mint az óvoda csak játszás helyett tanulni kell és a padok szépen egymás mögött állnak és nem körbe. Biztos nehéz lesz. Sok betűket meg számokat kell majd megtanulni, de egy az biztos, hogy majd tud olvasni. Az valami nagyon érdekes dolog lehet mert anyu régen sokat olvasott, este mikor kötés után elfáradt. Ő ezt nem nagyon szerette mert olvasásnál mindég csak hallgatott viszont kötésnél sok mindenről mesélt. Legszebb volt amikor még hármasba voltak, Gyuri már aludt és ő anyja ölébe hajtotta fejét.

– Tudod kisfiam… – így kezdődött és olyan volt mint egy mese, Mintha tudta volna mi érdekli hisz nem is kellett kérdeznie. Legtöbbször az édesapjáról mesélt. Már nem nagyon tudott visszaemlékezni, pedig nem is volt az olyan nagyon régen.

Egyszer csak megfájdult a hasa és meg kellett operálni, utána haza is jött a kórházból. Úgy nézett ki, hogy minden rendbe van, de karácsony tájába megint rosszul lett. Erre úgy emlékezett mint ha tegnap történt volna.

Karácsonyfa díszében állt és Jézuska is meg jött már. Este volt, a spaletta is már eltakarta a kíváncsiak bepillantásait az ablakon. Apu az ágyon feküdt a két karjába a két kisfia. Arcán fájdalom árnyéka, lelke mélyén bánat. Mintha érezte volna…

Anyu nagy aggodúóságában mentőért szaladt… Reggelre már elvitték. Az este látták utoljára. Úgy tűnt mint egy rossz állom, akkor is most is.

Nagy tél volt. Azt mesélték, hogy nem emlékeztek még ilyen nagy fagyra meg hóra. Anyu sokat sírt, ők is ilyenkor elpityeredtek. Alig ismerte még ezt az embert és már temetnie kellett. Ez a néhány év még nem volt elég a nagy érzelmekre.

III.

Szakácsnőnek dolgozott fiatal lány korától a városi patikusnál meg még gyermek nevelő is volt. Ezt abban az időben úgy hívták, hogy cseléd. Igaz, szakácsnő az már egy kicsit nagyobb volt mint mondjuk egy szobalány de annak is az uraság füttye után kellett táncolnia. Hajnaltól késő estéig. Reggelire az uraság teát, felvágottat, vajjal, meg néha mézet is kért. A gyerekek kakaót. Ezek egy másik világba éltek.

Otthon, kinn a szálláson, még a szüleinél élt, egészen másképpen volt. Vaj, tejfel, ez mind a piacra került, mert azt vétek volt fogyasztani, azt jó pénzért el lehetett adni. Tata, mert a szülök, azok tata meg mama voltak, mindég pörkölt árpából készült kávét, és beledarabolt tegnapi kenyeret reggelizett. A lányok is ugyan azt csak még tejjel felöntve kis cukorral. Mama meg ami megmaradt…

Reggeli még el sem múlott, az ebéd már nagyban készült. A ház az egy nagy urasági ház volt. Sok szobával. Külön tea meg, nagy, főző konyha is. Egész késő délutánig ez volt a világa. Néha ki kellett szaladnia az udvarra meg jól esett a friss levegő is. Akkor látta először. Az udvar túlsó oldalán a nagy ház tövében, néhány kis szoba-konyhás lakáska meg még néhány cseléd szoba, simult. Őneki is itt volt egy.

– Jó napot kis szakácsnő. De siet?

Már futott a lépcsőn felfelé. Nem szokta meg, hogy férfiak utána szólnának.

– Tudja mit? A jó nap az a maga dolga, hogy sietek az meg az enyém – és eltűnt a konyha kétszárnyas ajtaja mögött. Még a pulykát fosztotta nem ment ki a fejéből, hogy is lehet valaki ilyen, aki ismeretlen lányt megszólít. De azért egy kicsit tetszett is neki. Mióta itt dolgozott nem történt semmi ami közömbös mindennapi életét felvidította volna. „ Szentisten”, rápillantott a falon logó hatalmas órára, „ már ennyi az idő?!” A pulyka pirosodott. Befőzte a húslevest finomra metélt tésztával. A köret is elkészült. Feltálalt. Déli egy óra volt. Először a két gyerek szaladt az ebédlőbe utánunk nagy méltósággal, patikusné nagyságos asszony, végül a nagyságos patikus úr, letéve cilinderét a sezlonra.

– Köszönjük, Mária. – Ez volt az egész. Ennyi volt az egész beszélgetés az uraság meg a cselédség között. De ez is ritkaság volt. Más házakban ennyi sem volt.

Még ebédeltek, ez eltartott egy órahosszát is, csendes lett a hatalmas ház. Leült a konyhaasztalhoz ugyan arra a székre ahol mindég ült, de valahogy ma nem találta helyét. Felkelt, addig tett-vett, forgott, míg pillantása az udvarra került. De nem látta. Ahogy múlott a nap mind sűrűbben kinézett. Este vacsora után lefektette a patikus gyerekeket. Szétnézett a konyhába, a tűzhely már csak langyos volt és ez így volt jó. Elojtotta a villanylámpát. Kilépett a tavaszi éjszakába. Lábai kicsit meg voltak dagadva, nem is volt csoda a szaladgálások után. Az udvar itt már egy kis parkká alakult, kis sétányokkal.

Orgonafák rügyes lombjai alatt itt-ott, egy-egy kis padocska bújt meg. Leült. Felsóhajtott. Felnézett a csillagos égre, valahol a fák koronája felett kibujt a hold. Fénye beborította a magányos kis világát. Meg volt elégedve. Mi is lett volna ha ott marad a mamánál meg tatánál, ott az isten háta mögött ott ahol mindenki a tyúkokkal ment aludni és kakasokkal kelt. Jól esett neki ez a kis szabadság. Ott az udvar mélyen, ott ahol az ő szobája is várta, ott egy kis ablak mögött gyenge fény dacoskodott a sötétséggel.

Az ajtó mögött egy kis kályhába tűz pattogott, kellemes meleget terjesztve a kis szobába, Szekrény meg egy almárium mellett az ágyon, egy olyan harmincon felüli férfi könyvel a kezébe félig ülve, olvasott. Megpróbált belemélyedni de valahogy nem sikerült. Összecsukta és letette az ágy melletti sámlira a lámpa mellé. Odaballagott a mosdóhoz, vizet öntött és felfrissítette arcát még kezével átsimította barna haját. Csak úgy a félvállára akasztva kabátja belső zsebeböl kivett fésűjével néhányszor hátra fésülte a már ritkuló haját. Kilépett az éjszakába. A holdvilág hosszú árnyékát vetette a veranda falára. Halkan fütyörészve, lassú, hosszú lépésekkel megindult az orgonafák irányába.

Már mikor kilépett, észre vette. Egy kicsit nagyobbat dobbant szíve. Elhatározta, hogy most ő szólal meg először.

– Szép este van, ugye? – A hosszú árnyék megtorpant. Mindenre számított de erre nem. Akkor vette észre mikor felállt. Akart valami olyant mondani, hogy „ a szép este a maga dolga…” de meggondolta.

– Én Feri vagyok.

– Mariska… foglaljon helyet. – Leültek.

Holdvilág elbujt egy felhő mögött és ők még mindég beszélgettek. Előszór olyan mindenről. Aztán minden másról is. Hold már régen eltűnt a rózsaszínű égalján. Hajnalodott.

– Jó éjszakát…

– Jó éjszakát…

Arra ébredett, hogy a kötőtű kiesett kezéből a sállal együtt amit télire kötött. A Feri fia az ölébe mélyen lélegezve aludta álmait. Későre járt. Óvatosan felemelte és bevitte Gyuri mellé és betakarta őket. Az éj nehéz fulladt levegőt hozott. Kinézett, biztos zivatar is lesz. Bezárta a kaput. Bandi? Hát persze, hogy mondta, míg aratás van éjjel-nappal dolgoznak csak annyit alszanak míg a korai harmat fel nem száll. Megsajnálta a nehéz munkájáért.

Lefeküdt de nem jött álom szemeire. Milyen különös ez a sors. Ezt a Bandit ismerte már úgy látásból még Feri élt. De csak úgy. Nyáron, néhányszor együtt csépeltek. Az a szalmakazalt rakta ő meg pelyvás lány volt. Fiatal, vicces, mind a többiek. Nem is beszélgettek, néha reggelinél, ebédnél de csak annyit amennyit a többiekkel. Ez idő alatt férje mindég szabadságot vett munkájáról, hogy a gyerekeket rendezze. Délutánonként felöltöztette a két kicsit, egyiket kézen fogva a másikat gyermekkocsiba téve felkereste feleségét, ahol éppen dolgozott. Félig a csépölőgép alatt kaparta ki a pelyvát szeme-szája tele porral, a gépzúgástól alig hallotta…

– Maris, gyüttek a tieid… – máris jött a váltás, ő meg rohant a vashordóhoz ami mindég tele volt vízzel, már tűz miatt is. Beledugta arcát. Nagy pacskolással mosta le a verejtékit is. Lekapta kendőjét és már is puszilgatta csemetéit. Büszkén nézet fel férjére. Úgy néztek ki mintha most jöttek volna ki a ruhásszekrényből. Tiszta fehérbe. Ferin szürke nadrág, sárga cipő. Hátra nézett, ugyan lássák-e a többiek is. Mindenki tudta, és meg is mondták többször is.

– Te, Maris te tényleg jó férjhez mentél, te nem is való vagy közénk… – Jól esett neki de azt is tudta, hogy a sok fehéret meg a sok-sok szép mást, nehéz munkával kell megkeresni. Vissza sietve megivott még két nagy bögre vizet a demizsonból és már kaparta is azt a poros pelyvát.

A vekkeróra hangosan csörgött mert mind mindég egy pléhtányérba tette nehogy elaludjon. Úgy érezte nagyon fáradt. Egész éjjel csak forgolódott, össze-vissza álmodozott, de talán nem is volt álom. Gyermekei mélyen aludtak, kár volt őket felkelteni de hát mit csináljon. Ennek így kell lennie. A kisebbiket beletette kocsijába amazt meg kézen fogva elindult a minden napi útjára. A nagymamáék elég messze laktak tőlük, már örült annak a napnak mikor áthurcolkodnak az új, régi házba hisz az majd sokkal közelebb lesz hozzájuk. A gödrök a járda mellett megteltek vízzel, nem is csoda hajnalba meg nyílott az ég, úgy esett. Botladozva, csúszkálva meg is érkeztek. Nagymama összetett kézzel mintha imádkozott volna már várta őket a kapuba.

– Jó reggelt mama – nem is hagyta szóhoz jutni, már mondta tovább – Bandi a héten éjszaka is dolgozik, úgy gondoltam este még beszaladok vasalni – és kezébe nyomott egy batyut. A nagymamát ez nem lepte meg, hisz nem először fordult elő, hogy itt hagyta őket néha egész hétre. Őneki ez tetszett mert a nagyszülőknél nagyon szeretet.

– Majd ha lesz időm, akkor – de a mama a végét nem hallotta mert már elrobogott, de tudta, hogy mind mindég egyszer csak betoppan egy nagy karkosárral, mindennel amire szükség volt. A csikorgó kiskapu becsapódott mögöttük. Gyuri még mindig aludt.

– Nefelejcsed el, szólnom kell nagytatának, hogy kenje már meg… – már többször mondta, de mindég mindketten elfeledték. Érdekes ház volt ez a ház. Minden ház az utcára nézett és hátul volt az udvar meg a kert. Itten elöl volt a kert, amibe minden volt. Saláta, paradicsom, paprika meg még krumpli is. Meg még sok-sok virág is. Nagytata szokta kapálgatni, locsolgatni. Most is azt csinálta, mert ezt reggel korán kell, mielőtt a nap feljön, szokta mondogatni.

A nap a kukorica góré mögött kidugta fejét. Még piros volt orcája, és mintha egy nagyot ásított volna, ő is biztos álmos volt mint jó maga is. Riska egy hosszú múúú-val jelentkezett fejésre várva. Míg nagymama, Gyurit óvatosan bevitte a középső szobába nagytata már elbattyogott a fejő ülőkéjével az istálló felé. Érdekes valami volt az. Egy lábán állt meg egy szíjjal kellett felkötni a derékra. Utána ment. Az istálló nem volt nagy. Nagytata építette vályogból és a kis cserepes féltető védette az időtől. Egyik sarkába a vasderes reggelizett a szénájából, a másikból pedig nagy szemekkel bámult a tehén megkönnyebbülve, hogy nemsokára megszabadul tejétől. Petróleum lámpa hunyorgott a plafon közepéről lógva. Az ajtóval szembe egy kicsi ablakocska próbálta beengedni a friss levegőt, ami nem nagyon sikerült. Az öreg leakasztotta a rácsos kerítésről a fejő vödröt, és kiöblítette a gémes kútnál.

– Na farolj. – Riska nagyot vágott farkával csak úgy süvített. Nagytata behúzta fejét megigazította kalapját és már ment is a munka. A vödör háromnegyedig lett.

– Adtál te már többet is – jegyezte meg csak úgy magának. Felállt, egy kézfogással lekapcsolta a sámlit derekáról. Vödröt mama kezébe nyomta aki már az ajtóba várta.

– Mamus, itt van, szűrd le. – Elmosolyogta magát mert már tudta, hogy mi jön.

– Te…tudod, hogy akkor is csinálom ha nem mondod. – Mama mérgelődve eltűnt a nyári konyhába.

– Feri, dobj már pár csutkát a kotla alá. – Körül nézett, hol is van az kotla? Ja, hát persze a kúttól pár lepésre füstölgött. Kinyitotta az ajtaját, tényleg már csak parázslott. Jól megrakta, az mindjárt lángra lobbant. Födele egy kicsit félre volt húzva és alatta megint el kezdett rotyogni valami. Az a valami krumpli volt a malacoknak. Azok már jó éhesek lehettek mert sivalkodva szaladgáltak le-fel.

Nagytata meg már tolta ki a régi tragacson az elhasznált szalmát az állatok alul, és ráöntötte egy nagy dombra, ami közelébe senki sem szeretett nagyon tartózkodni. Vissza felé új szalmát szórt alájuk. Háromszor fordult, és el voltak rendezve. Mivel úgy látszott, hogy hamarjában nem lesz rá szükség, gondolta meg nézi mit csinál nagymama. Az már leszűrte a tejet és egy nagy bögrébe is öntött.

– Ferikém egyél már valamit, – tudta, hogy nagyon szereti a frissen fejt tejet. Őneki kétszer sem kellett mondani. Tej mellett egy kis pléh tányéron volt még néhány darab görhe is. Ezt mindég, sütött. Kukorica lisztből készült pogácsát, ilyet még nem is látott másnál. De, hogy is láthatott volna, hisz ő még nem is nagyon járt másoknál. Jó étvággyal meg is ette. Lehúzta fején keresztül a pulóverját, ledobálta lábairól a szandálokat, és már is szaladt hátra a nagytatához. Azt gondolta őnélküle nagytata nem fog boldogulni. Az egy bunkóval törte a krumplit apróra, majd zsákból korpát szórt rá és vízzel felöntötte míg olyan leveses lett. Ezt mintha a malacok észrevették volna mert még hangosabb lett a koncert. Beöntötte a vajúba és kinyitotta az akol ajtaját. Azok mint a megzavarodtak majd fellökve egyik a másikát, kapkodták a finom moslékot.

– Na, Ferike, ez is meg volt. – Szerette nagytatát mert mindég jó kedvű, danolós, fütyülős ember volt, nem pörölt, mindég helyén volt a szénája mint nagymama szokta mondogatni.

– Most még megitatjuk a Frajlát, és készek is vagyunk. – Eloldotta a lovat és kezébe adta a ló fejlője kötelét. Nagy büszkén vezette a vályúhoz. Nagy lépésekkel, ő meg kocogva, oda is értek. Bele tette fejét és olyan nagy kortyokkal kezdett inni mintha soha sem állna meg. Mikor kész lett tatának volt még egy meglepetése.

– Lovagolunk egy kicsit? – Felültette a ló hátara, csak úgy nyereg nélkül. Ez tetszett neki meg tudta is, hogy ezt azért kell csinálni mert a lónak is nehéz egész nap az istállóba állni. Erre akkor került sor amikor nem volt a földeken munka. Vissza vezették és félig maga, félig nagytata segítségével lecsúszott a hátáról. Az öreg meg fogta kezét.

– Most még megmosakodunk és már biztos kész a frustuk. Felgyűrte az ing úját, kalapját kezébe nyomta és bő vízzel lemosta verejtékét arcáról is. Ő is pont így akarta csinálni, csak neki nem volt se kalapja, se ingujja.

Még be sem értek a konyhába, már nagymamának megint nem tetszett valami.

– És az udvart ki sepregeti fel?

– Az igazi gazda udvarnak szalmásnak kell lennie! Azt nem kell mindig takarítani –, védekezett tata.

– Na míg kész lesz a kávéd addig… – már meg is fordultak. Tata a nagy, ő meg a kis seprűt és sity-suty, pár perc alatt készek is lettek, tudván, hogy azt nagymama, ma még kétszer is át fogja seperni.

Tényleg a kávé már ott gőzölt a tányérba, amibe bele is aprította kenyerét, pont mint anyu mesélte.

– Szerbusz, Gyurikám… éhes vagy? – Nagymama mindég azon aggódott, nehogy éhen haljanak. Lehet gyermekkora jutott eszébe amikor, már mesélte, nem volt meg minden nap a mindennapi. Gyuri is kapott egy bögre tejet, görhével. Egymással szembe, falatoztak a család legöregebbje meg a legfiatalabbja.

Úgy látszott reggeli után mindenki meg volt elégedve. Nagytata borotválkozás után tiszta inget meg nadrágot kapott.

– Cseréld ki a papucsodat… – csak bólintott.

Szembe a szomszédház fala mellett jó hűvösbe egy kis asztal meg két sámli volt. Oda szokott leülni, megpihenni, Most is úgy tette. Elővette dohányos dobozát, meg papírt és egy szép hosszú, kemény bagót csavart, majd nagy megelégedettséggel rágyújtott. Ő is oda ült. Az udvar keskeny, hosszú, füves, szép udvar volt. Közepén kicsit ki volt kopva a kocsi kerekétől. Nagymamának az volt a szokása, hogy mindég amikor rá ért, végig söpörte a kaputól a kerítésig ami zöldre volt festve. Jó össze pászolt a fű szinivel. Véges-végig tejes köcsögök sorakoztak egymás mellett arra várva, hogy nagymama feltöltse őket tejjel amiből először aludttej a végén pedig túró lett. Nagyon szerette a túrós tésztát. Össze szaladt a szájába a nyál és már szaladt is a kis konyhába.

– Mit főzünk máma? – Kíváncsian nézett fel nagymama ráncos arcára.

– Hát te, mit szeretnél?

– Hát, túrós tésztát – utánozta az öreg asszonyt. Gyuri is vigyorgott mert ő is szerette. Kiitta bögréjét és kiszaladt az öregapjához.

– Akkor gyúrok tésztát, – és már pakolta is az asztalt, utána jól lemosta langyos vízzel. Elő került a liszt, só, meg…

– Szaladj már, nézd meg, tojtak-e a tyúkok?! – Már tudta mert nem először segített. A tyúkól hátul volt a fészer mellett ami alatt a lovas szekér volt betolva.

– De csukd be magad után a rácsos kaput! – Azt is tudta. A tyúkok ott álltak mintha várták volna mikor bírnak beszaladni a füves udvarba. Hiss, hiss, csak annyira nyitotta ki, hogy éppen beférjen. Malacok most már teli bendővé feküdtek, a kitéglázott akolba. Riska féloldalára dűlt, Frajla meg úgy elnézegette, hogy milyen jó is ennek a tehénnek. Nincs más dolga csak egész nap rágcsálni a kukorica szárat. Őneki más sorsot adott a teremtő. Fél életit a kocsi, meg eke húzásával töltötte, de a legnehezebb még is szántás volt.

– Hozod már? – Bemászott a tyúkólba. Szeme megszokta a félhomályt. Egy öreg kotlós ült a tojásain. Veszélyesen égnek állította tollait, mintha azt akarta volna mondani, engem hagyjál nyugton. És tényleg a másik sarokba két tojás kukucskált ki a szalmás fészekből. Óvatosan kivette.

– Tessék… – mama megrázta mind a ketött megalapítva, hogy frissek. Egyiket betette a kredencbe, mert egy is elég. Amikor egyedül voltak, akkor még egy sem kellett mert szerinte az nélkül is jó az, a tészta. De most itt voltak az unokák. Össze gyúrta és letakarta. Most már készen voltak, nem volt más munkája, kiment. Nagytata még most is ott ült, kezébe valami újság, olvasgatott. Az oldalak már meg voltak sárgulva, itt-ott néhány zsír folt díszítette, alighanem a piacról került ide.

– Nagytata, maga már ezt a múltkor is olvasta – az csak ránevetett.

– Ja, de a tata már elfelejtette, mi is volt benne. – Összehajtotta. Kisétáltak az utcára. A kiskapu még mindég csikorgott, szerencsére a mama messze volt.

– Majd holnap, ha nem felejtem el… – de nem hagyta. Hátra ment a fészer oldalán ott lógott a kocsi kenőcs, leakasztotta. A konyha elé érkezve beszólt…

– Mamus megszületett a Kisjézus… – Mama utána nézett…

– Na hála Istennek…

Leakasztotta, jól bezsírozta, ez is meg volt.

Érdekes itt is egy pad volt a ház előtt. Abba az időbe ez egy nagyon fontos dolog volt. Ide jöttek össze a szomszédok, meg oda is, mert majd minden ház előtt volt egy. Ilyen tájba üres volt az utca, de még is leültek, egymás mellé mint a parti fecskék.

Konyhába, már nagyba készült az ebéd. Mama kinyújtotta majd össze vágta a tésztát, míg száradt csinált egy rózsaszínű foghagymás rántást kis köménymaggal. A tészta levével felöntve a másik tojást bele habarta. Kész volt a rántott leves. Tésztára is rá került a túró.

– Ebédelni! – hívta őket. Mind ketten beszaladtak. Már mosták kezüket a lavórba amit mama egy hokedlira tett. Mire tata odaért már az asztalnál ültek. Ő is megmosta, utána felakasztotta kalapját az ajtó félfájára amibe egy szög volt beleverve. Meg ettek mindent, hogy holnap is szép idő legyen.

Tata fogta kalapját, és fel ment a kis szobába ami közvetlen a nyári konyhába nyílt. Télen ez egy olyan mindenes volt. Főztek is, laktak is mert könnyen be lehetett fűteni.

– Ledűlök egy fél órára – ezt mindég így csinálta mikor nem volt munkája. Gyuri is mélyeket pislogott.

– Mindjárt lefektetlek – szólt mama és már vezette is fel a középsőbe. Érdekes, ő nem volt egy picit sem álmos. Unalmaskodásába kiment és felült a létra harmadik fokára. Ez valamikor a ház végén volt de mivel a nyári konyha felépült ez úgy a középire került. A szomszéd nyárfája mély árnyékot vetett a fél udvarra így a létrán is kibírható volt a hőség. Alig várta, hogy jöjjön már a nagymama. Nem szeretett egyedül lenni meg ővele nagyon jó volt beszélgetni. Egy ugrással beszaladt és kihozott egy hokedlit, és megint felült. Hátul az udvarba itt-ott tyúkok gubbasztottak. Megint leugrott, és hátra szaladt, felkapta a földről egy régi kekszes dobozt, üres volt. Megmerítette a vályúból hagy legyen a baromfinak is mit inni. Mint ha ezt várták volna, egyik-másik oda is szaladt. Vissza ballagott. Az öreganyja már mosogatott. Meg is dicsérte, hogy milyen szorgalmas.

– Mikor lesz már kész? – kérdezte türelmetlenül, de már jött is. Nem volt fontos miről mesélt csak meséljen már. Egy kicsit gondolkodott, ez biztosan érdekeli…

– Tudod, hogy mi itten nem olyan régen lakunk, majdnem mindég kint voltunk a szálasokon. Meg még sokkal régebben egy nagy városba a Duna partján. Nagytata parádés kocsisa volt a Náthán úrnak. Nagyon szép két sárga lova meg még szebb sárga fiákerra is volt ennek a Náthán úrnak meg egy nagy fatelepe. Ha a Náthán úrnak nem volt semmi dolga a városba, akkor tüzelőfát hordott szét a nagytata, de azt egy másik nagy fuvarozó kocsival meg két fekete Mura lóval. Tudod azok olyan nagy erős lovak. – Bólintott, habár nemtudta, de ez most nem is volt olyan fontos. Tátott szájjal hallgatta tovább.

– Anyukád is ott született, ott a fatelepen. Nagyon jó kisbaba volt. Sose sírt, mindig nevetett. Mikor már tudott menni mindég a tata körül tipegett. Amikor kefélte meg rendezte az állatokat, felültette a sárga kocsira, azt nagyon szerette. Olyan kíváncsi volt, pont mint te. Legjobban szerette amikor tata fürdette a lovakat a folyóba. Lecsücsültette a fűzfa árnyékába, ráparancsolt, hogy ott maradjon még ő a lovakkal foglalkozott. Mikor kész lett, összekötözte az első lábukat, nehogy elszaladjanak, és eleresztette őket legelni a zamatos mezőre. Most volt ideje, maga is meg fürdött, meg kislányának is belemártotta lábacskáját. Én meg ott álltam a parton és az ideg majd meg evett.

El tudta képzelni, miket gondolt a nagymama, magába is meg hangosan is.

– Maga sűrűn mérges volt nagytatára, ugye?

– Akkor még nem is annyira…de később! – Nem is vette észre, hogy tata mögötte áll mosolyogva.

– Na kialudtad magad te vén… – Át futott előtte fél élete. Felkelt. Kezébe vette a söprűt és el kezdett söprögetni mint mindég mikor nem volt kedve tárgyalni vele. Tata megfordult és hátra ment meg itatni az állatokat. Hát bírt volna még egy kicsit aludni, gondolta magába, mert akkor nagymama mesélhetett volna tovább. Lábai egész elzsibbadtak. Lemászott és ő is hátra ment az öregapja után. Az, vödörbe vitte be a vizet. Egyénként meg is ittak két-két vödörrel.

– Nézd csak, mama öntött a tyúkoknak is…

– Azt én voltam – mondta büszkén.

– Te vagy tata legjobb unokája. – Hát persze, hogy az volt mert Gyurin kívül nem is volt másik, az meg még kicsi volt tyúkokat itatni.

– Kinézek az utcára – és elindult a kapu felé. Ez egy jó alkalom volt. Leültette mamát az asztalhoz maga is mellé ült, remélve, hogy folytatja meséjét.

– Hol is álltam meg?

– Hát, hogy ette az ideget. – Hangosan elnevette magát. Ez ritkán történt meg, inkább olyan visszahúzódó asszony volt. Mintha mindég egy fájdalom függönye borította volna arcát.

– Anyád, egy szeretni való csöppség volt. Volt neki egy piros pettyes ruhácskája. – Talán az volt az egyetlen rendesebb darabja. – Az apja szeme fénye volt, mindenhová vitte magával, ha bírta.

– Hol volt, Kati meg Bözsi?

– Azok akkor még nem születtek meg. Könnyes lett a szeme. Most is elborult arca Ez egy másik mese volt, de ezt majd máskor, gondolta.

Náthán úr is nagyon szerette anyádat, azoknak nem is volt gyerekük.

– Náthán úr, Náthán úr… – szaladt utána.

– Na gyere Mariskám – és felvette karjára. Néha bevitte a nagy házba. Tudod ott bent még én sem voltam, de tatád mesélte, hogy olyan gyönyörűséget nem is lehet elképzelni. Náluk volt mindég vásárfia, egy olyan dunsztos üvegbe, abból mindég adott valamit neki. Akkor a kezdetén még úgy látszott minden szép lesz. Egy napon, nem is olyan sokára, Náthán úr hirtelen meg halt, és felesége meg az örökösök mindent eladtak. Nem volt többé fatelep.

– Hát maguk mit csináltak?

– Nekünk is kellett menni, a város másik felébe ott, testvér bátyámék közelébe találtunk egy szoba-konyhát…

– Na gyere. – megfésülte – Vedd fel szandálodat. – Tiszta kötőt meg fejkendőt vett magára… – Mindjárt fel keltem Gyurit –, és bement.

Gyurinak kipirult az arca, biztos jót aludt. Öt is megmosdatta, friss trikót adott rá.

– Kimegyünk egy kicsit tatához, hátha ott van Rozi néni meg a szomszéd is. Szeretett beszélgetni.

Vacsora előtt mama előbb bement. Füle hegyével hallotta mikor nagytata, szomszédbácsinak azt mondta, hogy holnap kimegy megnézni a kukoricát meg hátha lehet cirokot is vágni seprűnek.

– Isten áldja…

– Isten áldja…

Az asztal meg volt terítve. Paradicsom, zöld paprika, hagyma. Füstölt szalonna mellett még kolbász is volt. Gyurinak meg, neki is mama katonákat csinált. Tata kezébe vette a cipót, hátára fordította és a nagy késsel megkeresztezte. Ezt mindég így tette mielőtt fel vágta. Jó étvággyal fogyasztották.

– Én holnap elviszem a gyereket is… – még be sem fejezte, nagymama már kontrázott.

– Feri mehet, de Gyuri még kicsi, délbe kell aludnia. – Szegény Gyuri, neki sokszor nem volt szabad semmit, mert még kicsi volt. Örült, hogy ő már nem kicsi. Megint volt minek örülni, már megint alig várta, hogy reggel legyen. Alvás előtt, kiültek a szomszédház falához. Tata megint bagózott. Utána mama elrendezte őket, rájuk húzta a paplant. Már egész sötét volt.

Halkan kiment. Pirkadott, égalja még vörös volt a kelő naptól a szél is feltámadt. Nagytata már locsolt, oda ment hozzá.

– Csókolóm, elaludtam?

– Dehogy, dehogy, még bírtál volna, nem sietünk annyira. – Leszedett egy szakajtó paprikát meg paradicsomot, szárait felkötözte. Bevitte a konyha asztalára. Mama már készítette az útra valót.

– Akkor befogunk? – Malacok még aludtak csak a kakas kukorékolgatott erőlködve úgy-hogy az egész taraja még pirosabb lett. Kitolták a szekeret a supából. Tata begyugta a rudat. A lovat előszór megitatta a vályúnál és rátette hátára a szerszámját. Befogta. A kocsi saroglyába az abrakoló került egy kis zabbal.

– Majd ott legel – és leakasztotta a kaszát. – Füvet hozunk majd Riskának is. A demizsont betakarta zsákokkal, hogy ne melegedjen meg –,mondta.

– Nyisd ki a kaput! – de nagymama már iparkodott, kezébe a napi koszt. Felült tata mellé. A Frajla vissza nézett mintha kérdezte volna, hogy „indulunk már?”

– Vigyázz a gyerekre nehogy leessen. – Örültek, hogy már nem hallották mama aggodalmát. Tata földje nem volt messze a várostól de mégis olyan másfél órát eltartott mire oda értek. Az utazás meg rázósabb volt mint utoljára a traktorral de mégis nem volt olyan poros. Már jó éhes lett meg szomjas is, hisz reggel nem volt idő rá. De úgy látszott a ló fontosabb volt, mert előbb kapta az abrakolóját amit tata fejére akasztott, mielőtt fejlőjét levette. Aztán végig sétáltak a kukorica sorok között. Tata meg fogott egy-egy csövet, megnyomkodta és megállapította, hogy jó termés lesz, mert sokkal nagyobbak, keményebbek voltak mint tavaly. Vissza érve kezébe nyomott egy darab zsíros kenyeret. és a sarlóval levágott az út mellett néhány elsorvadt kukorica szárat Riskának szánva. Ő is falatozott meg ittak a demizsonból.

– Én most el megyek cirokért, te meg dűlj le egy kicsit, ha akarsz?

Hát persze, hogy akart, hisz korábban kelt mind megszokott. Nagytata levette az ülésről a szalmazsákot meg a lópokrócot leterítette a kocsi árnyékába. Meg is lett vackolva ahogy szokta mondani. Az öreg elment ő meg leheveredett, mint a tata délutánonként, ahogy szokta mondani. Olyan finom, különös illat töltötte be az orra táját. Még ezen gondolkodott, az ötödik-hatodik sorban meg mozdult valami. Feldobbant szíve, hát igazán egy szürke nyuszika emelte égnek a tapsi füleit. Becsukta szemeit, azt híve, hogy akkor az sem lássa. Majdnem hangosan elnevette magát, de szerencsére csak egy mosolygás lett belőle, hogy is lehet ilyen nagy mafla. Úgy látszott nyuszi biztosságba érezte magát mert le konyult fülekkel rágcsálta ebédjét. Igazából csak képeslapról ismerte amit mindég húsvétra szoktak kapni, de élve?… Egyszerre már hárman voltak és táncoltak őt is odacsalogatva. Tisztán hallotta, hogy hívják piros tojást festeni. Éppen össze szedte minden bátorságát, hogy közéjük mennyen vigadozni, az egyik már fogta is a kezét… Felpattant szeme, tata kézen fogva ébresztette. Gyorsan becsukta megint de nem segített. Sem nyuszi sem piros tojás, Az álom buboréka úgy eltűnt mint nyári zivatar után a pocsolyába.

Minden el volt készítve. Kocsi meg volt rakva kaszált fűvel, meg cirokkal is.

– Majd hazafelé befordulunk Miska bácsiékhoz, már rég nem láttam őket. Aztán elmesélte, hogy együtt laktak azon a szálason. Az út pontosan olyan unalmas volt mint erre felé is. Hátra dobta a pokrócot és hosszába kinyújtózkodva bámulta az eget. Az sem volt valami különös. Fecskék zavarocskáztak, gólyák mutogatták repülési tudományukat. Itt-ott varjúkárogás hallatszott. De ez sem volt valami különös. Vissza ült tata mellé a bakra. Kezébe adta a gyeplőt, de a ló jobban tudta merre kell menni mit ő. Ez sem volt valami különös. A dűlő végen valami történt. Valami átszaladt az úton.

– Biztos egy őzike, – mondta tata, igaz még azt sem látott de ilyen messziről nem is nagyon érdekelte meg az sem lehetett valami különös.

Végre oda értek. Két ház állt egymással szembe oldalukba istállók meg egy pár fészer tyúk ólakkal. Az udvar tele baromfival, de még több libával. Közepén egy gémeskút. Tata úgy állt oda, hogy Frajla feje éppen bele ért a vajúba. Az öreg leugrott és egy pár húzással friss vizet húzott a kútból. Rögtön közrefogták a sziszegő libák. Jobbnak látta a kocsin maradni mert neki nem volt hosszú nadrágja mint az tatának, és a rövidnadrágosokat jobban is szerették a libák.

– Na gyere majd felveszlek a hátamra, látom félsz a libáktól.

– Jó napot kiabált be, van valaki itthon? – Felmentek a verandára, behúzta maga után a lécajtót. Most már biztosságban érezte magát.

– Te, Ilonka nézd ki gyütt, a János bácsi adta meg a feleletet feleséginek.

– Jaj de örülök, ki van ott a hátán? Tán nem csak a Ferike. Most már rémlett neki valami. Ezeket ismerte, hát persze, igaz már régen nem volt itt de azelőtt sokat, pont itt ezen a szálason. Az emlékezete mind jobban kiélesedett.

Még a két öreg kezet nyújtottak egymásnak, Ilonka néni levette a tata hátáról.

– De meg nőtél, Tán már nem is emlékezel rám, ugye?

– Dehogy is nem, hát ott laktunk által abba a házba, és kinyújtotta karját a túloldal felé mintha be akarta volna bizonyítani, hogy ő az, az a Ferike. Az asszony ki-be szaladgált és az asztalra került egy üveg pálinka két kis pohárral meg egy tál, még letakarva.

– Maradt tegnapról egy kis fánk, éhes vagy? – Nem is várta meg már kente is lekvárral, – hozok egy kis tejet is. Üljenek le. Éhes vagy?

A két öreg koccintott.

– Egészségedre János.

– Egészségünkre, Miska, – és beszélgettek. Jó esett neki a kalács meg a friss tej is. A libák régen szét csapódtak legelni. Vissza jöttek emlékei, úgy tűnt mintha nagyon régen lett volna de valójába az egész csak egy-két éve történt. Szemben nem lakhatott senki mióta a nagyszülők, Bözsivel beköltözködtek a városba. Tényleg még ott állt a supa a kis srég padlással. Ott volt fen zsákokba a cukor, mák, só meg mint egymás amit éppen nem lehetett naponta beszerezni. Oda jártak fel nenával mikor egyedül maradtak, mákot enni cukorral. Csak úgy marokkal. Még mindég érezte a finom ízt a szájába. Néha volt még dió is, hát tán az volt a legfinomabb. Nagyon szerette Bözsi nenát. Elejében azt hitte, testvére, hisz csak nyolc év volt közöttük. Együtt őrözték a disznókat a learatott búzaföldeken. Később az üres kukoricáson. Egyre több jelenetet tükrözött a múlt. Megint ott állt, gondolatába, mint akkor is amikor kandlizott. Most is előtte volt, mintha most látta volna a mérges feketén hömpölygő, villámoktól kicifrázott, sötét zörgő eget. Nagymamát a tyúkokkal, nagytatát az akaratos tehénnel… meg még valakit, hát persze Bözsit, mert az találta meg és mentette a zivatartól. Hirtelen kiderült az ég, elmúlott a félelem, vissza érkezett egy hosszú utazásról, a valóságba. Az öregek nem is vették észre, hogy elsétált a veranda végére, annyira belemélyedtek múltjukba. Megint meglátott valamit. Igen, a kemencét. Ez egy, úgy mondták, nyári kemence volt, amibe csak nyáron sütöttek, mert télire volt egy másik, egy nagy a szobába amivel fűtöttek is, meg főztek is, meg… De ez, ez úgy nézett ki messziről mint egy kis templom. Vagy inkább mint egy kápolna? Első végébe a kémény, a hátán meg cserepek vigyázták az idő múlásától. Legtöbbször kenyeret sütöttek benne még a nyár közepén is a legnagyobb kánikulába. Ez a nagytata dolga volt. Először jól megrakta rőzsével aztán meg beöntött egy nagy kosár csutkát is. A délibáb csak úgy hullámzott körülötte.

– Látod Feri, ezért van ilyen meleg mert tata betüzelt. Időközbe elkészültek a cipók. De nem olyanok, amit a városi péknél lehetett venni, nem, sokkal nagyobbak, sokkal szebbek meg még jobb ízűek is voltak.

– Akkor mi megyünk, mert ránk esteledik. – Hirtelen nem is tudta, hol van, a jelenbe-e vagy a múltba. A kemence nem füstölgött. A cipókat sem látta sehol. Tata megint vállára vette, a libák miatt.

– Gyertek be máskor is, ha erre jár utatok, üdvözöljük Julis nénit.

– Jó majd megmondom – és lágyan megsimogatta ostorával a ló farát.

Nagytata először fütyörészett aztán mintha csak úgy magába, dalolászott. Szerette mikor, jó kedve volt, szerette mindég, mert mindég jó kedve volt. Úgy nézett ki mintha mindég rendbe lett volna szénája. Kalapját szemébe húzta mert a nap már az akácfák koronáját érintette amik az út szélén álldogáltak. Néha párosan, néha egyedül, árván. Voltak olyanok is akik egészen kis erdőt alkottak. Különösen feltűnt neki egy nagy magos, kiszáradt fa, mellette egy zöldbe borult, két kisebb-nagyobb hajtással egészen a töve mellett. Sajnálta azt a kiszáradt nagyot, mert az már nem bírt árnyékot adni annak a másik háromnak. Megpróbálta édesapja képét arca elé varázsolni, de nem sikerült. Ez sohasem sikerült. Régebben néha még megtörtént, hogy olyan ködfüggönyön keresztül, álmába megjelent, ezért utána, reggel mindég olyan bánatos volt.

– De hallgatsz – szólt rá a tata, – nem tudom mit főzött a nagymama?

– A nagymama mesélte, hogy – nem is válaszolt a kérdésére – amikor a fatelepen laktak és anyu még egész kicsi volt…

– Hát ha mesélte, akkor az úgy is volt…

– De csak addig mesélte még a Náthán úr meg nem halt meg, hogy elmentek onnan lakni…

– Hát az is igaz, meg az is, hogy addig szépen meg jól is éltünk…

– És mi lett utána – kíváncsiskodott.

– Hát utána? Hát aztán… – arca beborult, – már nem dalolt, már nem fütyörészett, látszott, hogy nem szívesen gondol vissza azokra az időkre.

– Nagyon nehéz napok jöttek. Egy kis ház hátsó szobájába laktunk, egy kis konyha is volt mellette. Nagymamád eljárt másokhoz mosni, én meg itt is, ott is dolgoztam. Hát amit kaptam. Tudod te, hogy még fagylajtot is árultam. – Nagyot nézett, tátva maradt a szája.

– Kaptam egy kocsit, alul tele kellett rakni hasáb jéggel, rá meg a fagylajtot. Négy fajtát. Egész nap toltam meg kiabáltam, hogy „Fagylajtot vegyenek, fagylajtot…” De ez csak nyáron volt. Többször napközbe vissza kellett menni a műhelybe mert el olvadt a jég meg utána a fagylajt is, ha nem iparkodtam. Tiszta fehér ruhát adtak rám meg még fehér micim is volt.- Huncut mosoly suhant át a bajsza alatt. – Nagyon szerették a kisasszonyok…a fagylajtomat… Télen meg, ismertem néhány embert még a fatelepről, akik szenet hordta ki házakhoz. Ott nem kaptam ruhát, de az amim volt az is tiszta fekete lett. Látod mindég a divattal mentem. – Most már hangosan nevetett, úgy tiszta szívéből. Látszott rajta a megkönnyebbülés, az öröm, hogy ezek a napok már nem jöhetnek vissza. Most az életük őszen tán csak nem. A rónak lassan húzódtak a kocsi mellett. Több kocsi is iparkodtak haza felé. Valahol lányok kacagása hallatszott. Napraforgók már lógatták fejüket, most már nem forogtak a nap irányába, mintha ők is kifáradtak volna a nyár melegébe. Kukorica földek is már lassan sárgulásra készültek, csak a cukorrépa örvendezett tudván, hogy ő marad utoljára a betakaritásnál. Nap már lassan elérte a learatott búzamezők peremét pirosra festve a tájat. Alkonyodott.

A kapu tárva nyitva állt. Nagymama Gyurival a kispadon ülve várták őket.

– Jó elmaradtatok! Biztos éhes már az a gyerek! – Megint tata volt mindennek az oka. Meg sem álltak a hátsó udvar kapujáig. Leugrott. Tyúkokat hátra zavarta még tata behajtott. Tata dolgosodott a kocsi meg az állatok körül.

– Gyurikám! – Felkapta az odaszaladó öccsét. – Jaj de nehéz vagy! Mit csináltál egész nap? – A gatyája lecsúszott, úgy-hogy a köldöke is kilátszott. Felhúzta, majdnem a hóna aljáig.

– Főztünk nagymamával, bablevest. Éhes vagy? Hol voltatok ilyen sokáig? Olyan édes volt, jól esett neki, hogy hiányzott.

– Majd elmesélek mindent, aztán az ágyba, ha megyünk aludni. – Vacsora után le is lettek fektetve. Gyuri még egy kicsit akart hancúrozni, de őneki nem volt kedve semmihez a fáradságtól.

– Megígérted, hogy mesélsz…

– Majd holnap, most nagyon álmos vagyok. Majd holnap…

A reggel úgy kezdődött mint minden reggel. Sokáig aludt. Nagy meglepetésére, Gyuri már nem volt mellette. Felöltözködött. Kiment. Nemtudta, hány óra is lehet, de a nap már egészen magasan járta útját, szinte vakította. Gyuri oda szaladt hozzá.

– Mesélsz? Megígérted… nagymama már vár az étellel. Éhes vagy?

Nem is tudta mire válaszoljon először. Megfogta kezét és bementek a hűvös konyhába.

– Már a hasadra süt a nap –,mondta tata.

– Hagyd már azt a gyereket, – avatkozott bele nagymama. – Na gyertek. – Szilvalekváros kenyér, meg tej volt a reggeli. Nagytata nagyot csattintva nyelvével jelezte, hogy már befejezte. Nagymama teregetett, mert már korán reggel kimoshatott. Most jó alkalom volt gyorsan valamit elmesélnie kisöccsének.

– Tudod tegnap voltunk a régi szálason, de te arra nem emlékszesz mert még kicsi vagy. Én is alig ismertem meg. Emlékszesz még Ilonka nénire meg Miska bácsira? – Az mozgatta kis fejecskéjét. – Látod, tudtam. Hát akkor mit meséljek, te úgy sem tudsz semmit. – Evvel be is volt fejezve a mese.

Kicsit futballoztak, kicsit kiszaladtak az utcára, aztán megint labdáztak. Gyuri mindég megbotlott, hasra esett, felállt megint elesett. Szerencsére mindég a puha fűre.

Ebédre a tegnapról maradt bableves volt. Mama ebből mindég lefőzött, néha három napra is. Utána mindketten lefeküdtek, tata ide, Gyuri oda, ő meg alig várta, hogy mama befejezze a tennivalóját, mert még adósa volt a befejezetlen mesével amit tegnapelőtt elkezdett. – Na hála Istennek, végre kész lett – még csak fel kellett sepregetni, mert azt nem lehetett elhalasztani. Már azt hitte, hogy kezdődik, már ott voltak a kis asztalnál, már majdnem leültek, de mama meg fordult.

– Várjál csak,- és megint eltűnt. Egy nagy kosárral tért vissza. Benne száraz bab. – Na most mi lesz? – Kérdezte csak úgy magába. Leült, ölébe vette és elkezdte fejteni. Hát ilyen volt a nagymama, nem bírt csak mesélni. Épp úgy kezdődött mint tegnapelőtt.

– Hol is hagytuk abba? – Mielőtt felelt volna, már mondta is. – Én eljártam mosni, a tata meg…

– Várjon csak, ezt már tata tegnap elmesélt… – Az öreg asszony nagyot nézet, Nem ismerte az urát így, ilyen mesélősnek. – Biztos már felét elfeledte. Mesélte, hogy fagylajtos volt meg szenet, hordott télen? – Bólintott. – Hát az csak hébe-hóba volt. Rendes munkát akkor kapott amikor a báni-palotát építették. Össze szedtük az utolsó garasunkat és vett egy talicskát meg ásót, kapát, lapátot. Szerszám nélkül nem vették fel munkára. Sokan jelentkeztek kubikosoknak de csak a fiatal, erős emberek jöttek számításba. Ott sokáig dolgozott, már nem emlékszem, de évekig. Az keserves kenyér volt. Reggel hattól este hatig dolgoztak. Már négyen voltunk. Anyukádnak lett egy kis húga is.

– A Kató nena?

– Nem, nem… – Könnyes lett a szeme. Sírni már talán nem is tudott vagy már nem is bírt. – A Katikám az már a… – összecsuklott hangja.

– Mindjárt gyüvök… – úgy csinált minta valami fontos dolga lett volna. Érezte, hogy ezt nem nagyon kell firtatni. Anyu már megemlítette, hogy valamikor nem csak hárman voltak testvérek. De ő csak hármukat ismert. Biztos…erre nem is mert gondolni, de majd ezt megkérdezi egyszer. Mama vissza jött, egy régi kötőt kötött maga elé.

– Kár, hogy bepiszkoljam, abba még piacra is eljárhatok. Hát így volt. Anyádat a negyedik osztályba kivettük az iskolából. Akkor így csinálta azt mindenki. Nekem is csak másfél volt, igaz csak a nevemet tudom alá írni, de doktornő úgy sem akartam soha lenni – nevette el magát. Keserü mosoly volt.

– Anyu nem volt jó diák?

– Dehogy nem, a legjobb, de mit ért az. Tatának kellett segíteni. Kibérelt egy darab földet, amiből vályogot lehetett verni. Ezer darabot kellett a szerződés után megcsinálniuk. Naponta. Nagyon sajnáltam, de meg kellett, hogy éljünk. Hétfőn hajnalba elmentek, volt ott egy viskó deszkákból, ott is aludtak, egész héten. Nehéz munka volt az őneki. Kendője csücskével megtörölte szeme sarkát.

– A fene egy meg ezeket a muslincákat, mindég berepülnek… – mondta – egész nap hordotta azt a nehéz sarat, öntögette és megint az elejétől. Amikor nagy nehezen szombat délután lett haza küldötte az apja…

– Menj lányom, én még össze rakodok és majd gyüvök… itt van, add oda anyádnak – és kezébe nyomott egy papírpénzt.

Szombat délután is elmúlott, szombat este is, már vasárnap hajnal is…

Zene szó hallatszott az utcáról, cigányzene.

– Mamus fizesd ki a fiákert… – kiabált be – meg egy pár dinárt a cigányoknak is… ha van…

Nem tudtam mit csinálni, felébresztettem anyád…kezébe nyomtam a haza hozott pénzt és kiküldtem, hogy fizesse ki. Ez így volt, ez nem lehetett másképp. Ezt meg kellett csinálni, mert mikor ivott akkor az ördög lakott benne.

A heti keresetet nem lehetett minderre beosztani… A heti keresetet meg kellett osztani a kocsmárossal is meg a cigányokkal is.

Most már nem a muslincák miatt potyogtak az elkeseredés könnyei. Fel kelt. A kosár kiborult a földre. Ő is el pintyorgott. Hát így nem ismerte a nagytatát. Nem is ismerhette, hisz ez már régen de nagyon régen történt. Ma már egész más volt, ma már rendbe volt a szénája. Lehet, hogy nem is kellett volna, hogy minden érdekelje. Kitudhatta, hogy ez lesz a vége. Nem szerette ha valaki bánatos volt. Kezdte válogatni a babot.

– Segítsek? – nem is vette észre, Gyuri áll mögötte. Mindketten leguggoltak.

– A magokat ebbe a zacskóba rakjuk, a többit a kosárba.

– Te szórtad szét? – kíváncsiskodott Gyuri.

– Persze, hogy én, gyere gyorsan mielőtt nagymama meglátja…

– Ügyetlen voltál? – Kicsit örült, hogy nem csak ő volt az a kis ügyetlen amit Feri mindég rákent. A nagytata is megdicsérte őket, mit sem sejtve a délutáni történtekről. Örömmel gondoltak a holnapi napra. Anyu jön értük.

IV.

Búza be volt takarítva. Apu megint a házat rendezte, Sok munkája volt még. Őszre bekelletett fejeznie. Őszre iskolás lesz. Anyu már beíratta és onnan fog majd iskolába járni. A vasárnapi templomozások is elmaradtak, nem volt rá idő. Apu késő estig dolgozott, sokszor nem is látták egész nap. Ez az apu most már egészen hozzájuk tartozott, ez már nem volt kérdés. Anyu örült, hogy az egész teher nem csak a saját vállát nyomta. Annak is örült, hogy ez az ember elfogatta családját. Mégis volt ennek egy másik oldala is. A gyereknek nem volt szabad elfeledniük az édesapjukat. De hogy is kellett azt csinálni? Erre nem volt példa. Ezt magának kellett megoldania. Elhatározta, hogy az esküvőképről kivágatja és megnagyítja az apjukat. Szép nagyra csináltatta. Szembe az ágyukkal felakasztotta a falra, hogy mindég szemük előtt legyen. Az első lépés meglett, de ez még nem volt elég. Sokat kell majd róla mesélni, meg kijárni a temetőbe. Ha már nem is él, de hogy tudják, hogy volt, hogy volt édesapjuk.

Egy szombat délután, időre befejezte munkáját. Bandi a háznál dolgozott. Most megfelelt kisétálni a temetőbe. Gyerekek meg voltak fürdetve. Felöltöztek. Feri kicsit csodálkozott, mert nem volt szokás ilyenkor menni valahova. Sem rokon látogatás, sem nagymamáékhoz. Mikor készen lettek anyjuk felültette őket a térdére.

– Tudjátok-e hová megyünk? – egymásra néztek. – Most kimegyünk a kertbe szedünk egy csokor virágot és elvisszük apátok sírjára.

– Jó anyu – mondta Feri. Gyuri is beleegyezve intett. Úgy is lett.

Sokan voltak, kapálgattak, tisztították, rendezgették szeretteiket. Itt-ott köszöntek is illedelemből, habár nem is ismerték egymást. Így osztották meg egymással azt az érzést amit csak temetőben lehetett érezni. Ilyen sok virágot ritkán láttak, de voltak olyanok is amik, kopáran, egyedül, elhanyagolva, mindenkitől elfeledve várták a feltámadást.

Az apjuk sírja szépen el volt rendezve. Anyu közepére egy törpe-rózsafát ültetett. Fejfája mellett meg egy zöld bokor díszítette. A környékeben nem volt senki, csak a mély csend. Körül állták a sírt.

– Imádkozzunk, gyerekek.

Ő már tudott imádkozni. Őt már megtanította anyu még egész kicsi volt. Még Gyuri meg sem született. Alvás előtt össze tette két kezét és úgy maga módján: „Édes Jézuskám, segítsd meg apukát, anyukát, nagytata lovait meg Kéri Katit.” Ezt a Kéri Katit az óvodából ismerte. Ez a Kéri Kati egy nagyon szép kislány volt csak egy kicsit kényes… de jó állt neki. Ezt a Kéri Katit ő szerette, legalábbis annyira mint a nagytata lovait. Gyuri csak úgy mozgatta száját, biztos volt benne, hogy már elfeledte a Miatyánk felét, mert még ő sem volt biztos a dolgába. A végén már csak úgy mozgatta száját, pont mint az öccse. Gyuri volt az első aki kész lett.

– Akarsz bújócskázni? – gyugta oda fejét, hogy anyu ne halja. – össze vonta szemöldökét, mint nagymama szokta amikor pörölte őket. Az egy kicsit megszeppenve nyugtán hagyta. A végén már neki is egy unalmas lett és úgy csináltak mintha egy kicsit körül akart volna nézni. Gyuri kikerülve szaladt előtte. Az anyjuk észre sem vette, csak úgy maga elé merengett. Megint eszébe jutott a tavaszi orgonás kert, a kis pad, a megismerkedésük. Nagyon régen volt, tűnt neki, aztán meg mintha tegnap történt volna. Rátette kezét a keresztre, rá nézett, élt harminckilenc évet, olvasta már számtalanszor. Hideg volt. Éppen olyan hideg mind akkor a keze is amikor először hozzá ért. Majd minden este találkoztak, munka után. Nem volt beszédes. A családjáról, a múltjáról nem sok szó esett. De még is jó volt vele. Volt benne valami melegség, kedvesség, finomság. Ez tetszett neki. De elég volt ez? Nem tudott felelni, ő még nem volt szerelemes, nem is tudta, hogy milyen lehet az. Sokat olvasott nagy írok tollából a nagy szerelméről ami szinte fájt, ez nem volt olyan. Biztos olyan csak nagy regényekbe történik meg. Biztos, az nem is olyan fontos. Csak ne igyon, hisz azt már számtalanszor átélte gyerekkorába meg később is. Így múltak a napok, esték, míg egyszer így nem szólt.

– Mariska férjhez jönne hozzám?

– Én… – csak ennyit tudott kiejteni. Mindenre rá volt készülve de erre biztosan nem. Biztosan?

– Feri én magát nem is ismerem – mondta – én magát nem is szeretem…

– Nem baj, majd meg szeret, arra is lesz idő. Én magát meg fogom becsülni, és a családról is fogok gondoskodni. Nem fog semmiből hiánykodoni. Nézze, én sem vagyok már fiatal és mikor ha nem most.

Megint elgondolkodott. Ő megmondta érzelmeit de nem kapott választ.

– Aludjunk egyet rá… aludjunk egyet rá… – Feri csak bólintót.

A kőkereszt már nem is volt olyan hideg. Felmelegedett keze alatt éppen úgy mint érzései évek múltán.

Megigazította a hozott virágot, a rózsafáról leszedte az elvirágozottat. Ilyen az élet is, gondolta. Tavasszal minden zöldbe borul és nyár közepén már elhervad. Hát nem bírt várni. Itt hagyta két kicsi gyerekkel. Megtorpant gondolatába. Hát szabad ilyenre gondolnia? Elkeseredésébe neki adni az okot? Mint ha az akart volna meghalni? Megdöbbenve állapította meg, hogy igaztalanság még a gondolat is. „ Bocsáss meg” – a rózsák bólingattak a nyári szellőbe mint egy felelet a melyből.

Másnap is találkoztak. Az orgonák már lassan elveszették színüket. A kis kályhába a tűznek már nem kellett pattogni. A tavaszból lassan nyár lett. Frissen borotvált arccal várta. Kicsit türelmetlen volt, de elhatározta, hogy megvárja kérdés nélkül a választ.

Jó estét Mariska – és ment a mindennapi beszélgetés. – Jót aludt? – elvárta, hogy majd jön a tegnapesti kérdésre a felelet. De nem úgy volt. Türelmesen úgy téve mintha minden más fontosabb lenne, másra terelte a mondanivalóját.

– Tudja van nekem egy jó barátom, Tamásnak hívják. Meghívtak feleségivel…

Nem volna kedve el jönni velem?

– Hát magát hívták!?…

– Nem…nem… én már sokat meséltem magáról, és várnak mindkettőnket, szombaton… ha volna kedve? – hangja egész bársonyos lett.

Nem volt senkije ebben a városba. Igaz volt egy barátnője de az kinn maradt a szálason, ott ahol azelőtt együtt kapáltak. Nem is olyan rossz ötlet, gondolta.

– Jó, elmegyek magával, remélem nem leszek terhükre…

– Jaj dehogy, nagyon örülök – átfogta vállát. Most látta először, hogy ilyen derűs lett, lelátszott rajta, hogy örül. Óvatosan kihúzta magát karjából.

– Akkor szombatig.

– Majd bekopogok olyan hét óra felé, jó?

– Majd várom…

Körül nézett. Már alkonyodott. Megnyugodva látta a gyerekeit.

– Gyuri, Feri! – hívta őket – megyünk mielőtt ránk esteledik.

Keresztet vetettek. Még egyszer vissza pillanatot… „vajon milyen mélyre hatott már a rózsatöve?”

Hét elején esett eső valamennyire felfrissítette a hőséget. Különösen este, meg éjszaka is jobban lehetett aludni. Igen ám de az nem segített őneki sokat. Gyurinak jó álma volt, egyenletes lélegzettel fújta a kását. Nem jött szemére álom. Sok volt, a mai nap élménye amit fel kellett dolgoznia, de ami nem sikerült. Meg próbált hasra majd az oldalára feküdni, nem sikerült. Öcse egy fordulattal lehúzta a paplant. Jó esett neki egy kis lehűlés. Hanyatt feküt, két karját feje alá tette és bámulta a plafont. A kis ablakon besütő holdvilág érdekes árnyékokat vetett rá. Majdnem olyan volt mint a mozi.

Nem is olyan régen volt nagymamával. Nagyon érdekes film volt. Egy ember rajzolt a falra egy kis padot meg egy lányt. Úgy csinált mint ha mellé ült volna és odanyomta arcát a lány szájához. Mikor megfordult egy nagy piros csók volt az ábrázatán. Hát az a nevetés… az egész terem csak-úgy visszhangzott a közönség nevetésitől.

Magára húzta a takarót, még sem volt olyan meleg.

Az árnyékok kis erdőt varázsoltak, hosszú magos nyárfákkal, közepén egy kis tisztással… A fák széles lombjai néha eltakarták. De mintha látott volna valakit.

Ketten lehettek? Most már tisztán látta. Egy ember meg egy gyerek aki egész kicsi volt, még alig tudott menni. Az ember odagurított egy labdát az meg alig tudta felvenni kicsi karjaival. A fák eltűntek csak a tisztás volt kettőjükkel. Egyszer csak megnőttek, óriások lettek belőlük. A kis óriásba saját magát ismerte fel, a nagy… meg apu, az édes apu. Hát igaz… mindég mondta, mindenkinek mondta, hogy őneki van apja, édesapja. Tudta, hogy nem halt meg, tudta, hogy vissza jön… Hát itt a bizonyíték… hát látja, saját szemivel látja. Öröm öntötte el szívét. Azok ott fenn a mennyezeten tovább játszottak, labdáztak nevettek…

Hold elé egy fekete felhő csúszott.

Eltűntek az óriások, a fák, a tisztás… minden elsötétült…

– Kisfiam, Ferikém, rosszat álmodtál? – az anyja keblire szorította.

– Nem… nem… jót… szépet láttam, az nem volt álom… apuval játszottam, apuval…apu… aaaa…

Lassan leeresztette fejét a puha párnára, már újra mélyen aludt. „Istenem mennyire is hiányozhat neki az apja.” Nem tudhatta, hogy egy életen keresztül elkísérik ezek az álmok.

Vissza ment a hallószobába, Bandi hangosan horkolt. Vissza feküdt, de nem találta nyugtát. „Bár csak már reggel volna…” elkelt, és halkan kiment a konyhába. A felhő megint kibujtatta a holdat. Fénnyel borította be a tájat. A szék karfájáról levette kuliját. Kiment. A ház előtt leült a sámlira. A fekete égen millió csillag ragyogott. Azt hallotta, hogy minden elhalt léleknek egy gyertya ég oda fen, csillag alakjába. Azt is mesélték, hogy a legkisebbnek volt a legnagyobbjuk. Keresett egy közepeset. „Az vagy vagy éppen az a másik…” Kiválasztott egyet ami egy kicsit tovább állt a többiektől. „Jó, ez pászolt hozzá…” Egy kicsit mintha hunyorgott volna. Megjelent majd eltűnt. „Ugyan meg-e fogom megint találni?” Ránézett a félholdra és gyorsan vissza… de már nem volt sehol. Így volt a házasságuk is. Alig kezdődött már vége is volt.

Tamáséknál eltöltött este szépnek ígérkezett. Délutánja szabad volt mit minden szombaton. Elhatározta, hogy szépen, lassan fog hozzá a készülésnek. Csak minden rendbe legyen. Igazából most ment először idegenekhez, méghozzá egy alig ismert, ismerőssel. Ő, Feri ezt biztasson nem így látta, hisz már a kezét is megkérte. Na de most volt éppen más gondja, mint a férjhez menés. Becsavart hajjal, vasalgatta az egyik ruháját, utána a másikat is. Harmadikra nem bírt sor kerülni, mert egy harmadik ünneplő ruhája nem is volt. Vál fára téve felakasztotta mindkettőt a sifonér ajtajára. „Melyik legyen? A virágosba már látta… hát nincs más hátra a piros lesz.” Félhangosan beszélgetett saját magával. Ez nem először történt meg, de ez biztosan másnál így van aki sokat egyedül van – gondolta. Rá nézett az órára és intett egyet mint ha azt akarta volna mondani, hogy messze van még hét óra. Halkan el kezdte dudorászni, hogy: „Hétre ma várom a …” Tényleg jó kedve volt, most már tiszta szívből örült, hogy elfogatta a meghívást. Tett-vett, össze rakodott, letakarta ágyát. „Ne adj Isten, tán nem jön be?” Majd úgy csinálja, hogy ha kopog akkor rögtön kilép mielőtt az másképp határozná el magát. Most még csak az volt a kérdés, hogy övvel vagy az nélkül vagy az nélkül? Így is jó volt de az öv mégis karcsúsította. „ Jó, hát legyen.” Mosdó feletti kis tükörbe kikefélte haját és… „ legyen pirosító?…– és lett. A szekrényből kivette a tavaszi kabátját. Ez a kabát olyan volt, hogy ősszel is bírta vinni. A világoskék színe jó illett a vérpiros ruhájához. Az ajtóról félre húzta a függönyt mert így jobban láthatta magát mint abba a picibe ami ott a falon lógott. Kopogtak. Majd hanyatt esett. Ki tudta mióta bámészkodott a kivilágított szobácskába. De erre most nem volt ideje. Olyan lendülettel nyitott ajtót, hogy majd fel lökte. Az egy kicsit meghátrált, ő meg úgy csukta vissza az ajtót, hogy majdnem kirepültek az üvegek. Szerencsére a sötétben nem látszott a kipirosodott arca.

– Magánál egy kicsit vigyázni kell az embernek, hogy hol meg hova áll.

– Jó estét… tényleg nem akartam fellökni – mondta szégyenkezve – de…

– Jó estét… majd holnap megnézem, úgy látszik szorul a félfába – mentette a helyzetet – nagyon csinos, igazán csinos. Milyen jó állnak a színek az arcához.

– Akkor megyünk? – iparkodott előre. Ebben a sötétbe nem is láthatta a színeket meg arról szó sem lehet, hogy össze hasonlítja arcával. De mégis jó esett a bókolása.

A nagy utca ki volt világítva. Megfordult, míg Feri a nagykaput zárta. Tényleg csinos volt. Sötétkék öltönyén egy világos balon kabát, nyakkendő meg egy selymes sál. Fekete cipője úgy fénylett mint ha lakkozva lett volna.

Karon fogta. Most már úgy érezte mintha évek óta ismerné. Most már tetszett is neki. Most már meleg volt szíve táján.

A színes kirakatok előtt meg álltak. Feri ránézett de, ő csak a kirakatot bámulta, legalábbis úgy tett mintha… A hatalmas üveg visszatükrözte árnyékukat.

– Feri – az megint rá nézett – mi szépen össze illünk – most ő jött zavarba.

– Én…én… – dadogott – ezt már tudtam akkor amikor maga azt mondta, hogy nem is szeret.

– Azért az összeilléshez még nem kell szerelem… – dacoskodott – de tudta, hogy nem így van. Valahogy a szeretete iránta, mindég bővebb lett.

A város fényei eltűntek. Sötét botladozó külvárosi utcákat jártak.

– Nem sokára odaérünk. Már itt is vagyunk. Már csak pár perc –, bátorította.

Tamás nyitott ajtót. Beléptek…

– Te Mari, te mit csinálsz te itt, egyedül? – lepte meg Bandi hangja – tán nem bírtál aludni?

– Gyerekek, olyan nyugtalanul aludtak, aztán meg nem bírtam én sem. Hány óra van már? Fél hat? Akkor majd csinálom a reggelidet, ebédre meg kisétálunk hozzád hátha bírunk valamit segíteni? – meg sem várta válaszát már forralta is a tejet. – én majd a gyerekekkel…

– Majd viszek valamit magammal, és az ebéd várhat délutánig. Tudod, hogy teli hassal nehéz dolgozni – magyarázgatta.

– Ahogy gondolod, akkor teszek be valamit – intve helyeselte.

Elment, megint egyedül maradt. Gyerek még aludtak. „Csinálok teát kamillából meg bundás kenyeret azt szeretik…” gondolta és feltette a vizet meg három tojásból pici tejjel habarcsot kevert ki. Az egész még várhatott. Megint kiült. Nem akarta zörejével felkelteni a kicsiket. A világ is lassan ébredezett. Madarak csiripeltek meg a vadgalamb is búgott. Ez úgy látszik mindég náluk volt, de egy másik is lehetett. Szembe két fa között egy hintaágy volt kikötve. Ez egy ajándék volt Feri bátyjától. Gyuritól, esküvőjükre. Meggondolta, bentről hozott egy pokrócot beleterítette és vigyázva, mert könnyen ki lehetett belőle borulni, belefeküdt. Ritkán voltak pillanatok életében amikor teljesen lenyugodott, most igyekezett ilyent teremteni. Úgy érezte mintha súlytalanul lebegne ég és föld között. Nem akart semmire gondolni, csak magával lenni. A levelek felette meg sem mozdultak, még a madarak sem csiripeltek többé. A hintaágy kellemesen himbálódzott ide-oda…

– Örülök, hogy elfogatta meghívásunkat Mariska…ugye úgy hívják, vagy?

– Igen – nyújtotta kezét Tamás felé – úgy is.

– Hát akkor nekem ezentúl Mariska lesz – segítette ki a kabátjából. – Nézze ez a feleségem – aki kicsit vissza húzódva a szoba ajtajába állt… – gyere már ide, – szólt vissza – megengedi…? Margitka. Két asszony is lekezelt.

– Tessék fáradjon be – mutatott a szoba felé.

– Szerbusz öreg pajtás – üdvözölte Ferit.

– Na öreg barát? – mindég így köszöntötték egymást. Megölelkeztek, ezt is mindég így szokták, de sohasem szokásból. Utánunk mentek.

A szobát halk zene töltötte be.

– Foglaljanak helyet… érezzék magukat mint otthon – kedveskedett Margitka és ránézett kisfiára. – Na köszönjél már… – ez a kis Tamás a kisfiunk…

– Csókolom… – szólalt meg szégyenlősen.

Kicsit zavarba jött, hisz Feri nem szólt egy szót sem hogy Tamáséknak van…hát most mit csinál, bírt volna valamit…Feri mentette meg egy örökkévaló pillanattól.

– Nézd mit hozott neked Mariska néni – nyúlt be a zakója belsőzsebébe – csak nekem adta, hogy vigyázzak rá – kezébe nyomott egy kis tábla csokoládét.

Kerekre nyíltak szemei.

– Mit szoktak mondani?

– Köszönöm… meg próbálhatom? – nézett kérelemmel anyjára.

– Na egy kicsit és aztán alvás – már is vezette a másik szobába.

– Gyertek, vagyis jöjjenek – bátorította Tamás őket – üljünk asztalhoz. Szépen meg volt terítve. A házi gazda kinyitott egy üveg bort.

– Tudjátok, vagyis tudják – kicsit zavarba jött – na de ezen mindjárt segítünk. Mikor felesége vissza jött felemelték poharaikat.

– Hát ha nem haragszik, igyunk pertut, én Tamás vagyok. – Margitka.

– Mariska… köszönjük a meghívást. – Felemelték poharaikat. Koccintottak. Feri felé fordult és még egyszer össze csendültek poharaik. Leültek. Margitka felszolgált. Kancsóba víz is előkerült.

– Nem tudom, szereti-e… vagyis szereted-e a, gulyás levest? – nézett rá kérdő szemeivel Tamás – én hentes vagyok és ezekben a nehéz időkben is be tudok szerezni egy kis húst… Jó étvágyat kívánok mindannyiunknak.

A vacsora alatt nem sok szó esett. Utána megköszönte a finom ételt. Még Margitka elpakolt át ültek a fotelekre. A ház egész újnak nézett ki, bútorok nem voltak ujjak de ízlésesen volt berendezve. Most már négyen ülték körül a kis asztalt.

– Önthetek még egy kicsit? – kérdezte a háziasszony – de meg sem várta a feleletet már is utána töltött.

– Régen ismerik már egymást? – kérdezte, rájuk pillantott, meg akarta szegni a csendet. Előszór Ferire nézett de Tamás válaszolt.

– Régen?… – kicsit abba hagyta mintha emlékezeteit rakosgatta volna – Nagyon régen, még iskolás korunktól. Együtt jártunk mind a négyen – megcsuklott hangja, rá nézett barátjára – akarom mondani mind a hárman…

– Igen mind hárman – igazolta Feri, Margitka is intett.

– Együtt inaskodtunk – folytatta Tamás most már lenyugodva – sőt még együtt katonáskodtunk. Tudja, vagyis tudod Mariska, hogy Ferid mennyi jót csinált már nekünk – most már meg sem lehetett állítani meséjébe – mi a Tiszántúlról származunk, csak átjöttünk ide dolgozni, és elhatároztuk Margitkával, hogy itt is maradunk.

– Ő is jó kereset, meg én is dolgoztam a varrodába – folytatta Margitka – és így bele mentünk a ház építésbe… Tamás te jobban tudod. – de még ezt el kell mondanom – a kis Tamás, lehet olyan kétéves lehetett – ott hagytuk anyukáméknál…

– Abban az időben a Tisza volt a határ. – folytatta férje – Egyszer ide tartoztunk másszor oda. Akkor Feri még naponta utazott de mi itt rekedtünk papírok nélkül. Nem mehettünk haza… Na, de Feri mond tovább…

– Mit mondjak? Az már régen elmúlott – szerénykedett, de barátja szemei biztatták – hát elhatároztuk, kis Tamást ide kell hozni…De hogyan? Hogy lerövidítsem, megbeszéltük, én áthozom. Az öreganyja megitatta mákhéj teával, hogy lenyugodjon én meg beletettem hátizsákomba. Megbeszéltem a csónakossal az időt amikor már sötét lett… és így volt… szerencsénk volt…

Margitka oda csúszott mellé és arcon csókolta. – Sosem felejtjük el Ferikém.

Valahogy ő is büszkeséget érzett. Bátor ember volt ez a Feri. Ha másokért feláldozza magát, hát akkor a családjáért? Biztos volt benne, meg magába is, hogy mind jobban teszik neki. De ennek a háromnak volt még egy titkuk, nem akart most erre gondolni, most nem… Tamás hozott még bort, de ő már nem kért, Feri sem. Ez tetszett neki.

– Későre jár, gyere Mariskám – ez nagyon meg lepte, most tegezte le előszór, de hát beleegyezett a pertu-ivásnál – mire hazaérünk?…

– Hát köszönjük a vendég látást, remélem egyszer vissza tudjuk mi is adni… ilyen messzire még eddig nem gondolkodott, maga is meglepődött.

Kiléptek az éjszakába. Megint karon fogta, de most egy kicsikét jobban hozzá simult. Haza botladoztak. Szobája előtt megköszönte a szép estét és gyorsan megcsókolta orcáját – Feri nagy csodálkozására – és még gyorsabban becsukta az ajtót. – Jó éjszakát, Feri – szólt ki. – Jó éjszakát Mariskám. Boldog volt…

A hintaágy már rég nem hintázott. Felpattantak szemei. Álom volt? Nem! Ez így történt. Feje felet újból csiripeltek a madarak, vadgalamb is búgott. Zöld lombok között a nap is már átvilágított. Hihetetlen nyugtot volt ez a világ, ez az ő kis világa. Összehajtott pokrócát magával vitte. A házba is csend volt. Benézett, még aludtak. Tej is kihűlt. Dobott a tűzre. Tojást még egyszer felhabarta, feldarabolt kenyér szeleteket belemártva megsütötte. Reggeli illata töltötte be a konyhát. Úgy látszott behatolt a gyerekek szobájába is mert már jöttek egymást egymás után, ásítozva, egy halk „csókolómmal” az ajkukon.

Együtt reggeliztek ami nagyon ritkán fordult elő, de vasárnaponként néha előfordult.

– Tudjátok mit gondoltam? Főzünk egy jó csirke paprikást uborka salátával… mit szóltok hozzá?

– De a combot én kapom – akaratoskodott Gyuri, huncutan.

– Tudod, Gyurikám, hogy az egyik a tiéd, a másik pedig a Ferié. Mind mindég…

– A zúzája is? – követelődzött tovább.

– De akkor a szíve a Feriért… – az még gondolkodott mi is volna a jobb…

– Én akkor hátra megyek levágom a csirkét te meg Feri pucolhatsz krumplit, de ne vastagon! – hangja szigorúnak tűnt akarata ellenére is. Ezt maga sem szerette, de ezt megörökölte az anyjától, akár hogy is nem szerette, ez benne volt a vériben.

A krumplis szakajtó meg a kis vajling az asztalra került, és már is megfordult a hátsó udvar felé.

– Én is meg akarom „trobálni” – selypített Gyuri…

– Hányszor mondtam már, hogy azt úgy mondják, hogy „próbálni” – okosította, és kezébe nyomott egy kis kést – de vigyázz!

– Akkor is meg torbálom.

Már nem előszór csinálta de még ő sem tudta rendesen, de Gyuri az meg csak faragta mint egy botot.

Így elkészült az ebéd is. Gyerekek már rég kinn játszottak. Csak még a salátát…

Megint gondolt egyet. Majd mindannyian kinn ebédelnek. Egy gondolat egy tett. A lábost, bebatyuzva egy törölközőbe, hogy ne hűljön ki, tányérokkal, eszcájggal, belerakta a legnagyobb karkosarába. Mellé a kenyeret meg a salátát. Jó nehéz lett, de majd a bicikli kibírja. Úgy is lett. Falon ketyegő óra egyet mutatott. Ideje volt elindulni.

Oda kötözte a pakktartóra, megmozgatta ugyan jól-e tartja? A kulcs megint a szögre került. Nagy fehér gomolyfelhők kerítetek a horizontot. „csak ne essen”. Gyuri néha előre szaladt, aztán meg utánunk ballagott. A második sarkon már kifáradt.

– Gyere majd felteszlek az ülésre – de az hajtani akarta. Kis lábaival alig érte a pedálokat, így a végén mégis az ülésre került.

Most utuk nem a vasút mellett haladt, arra nem is volt szabad menni, habár ő is, mind sokan mások azt választotta mert nem volt olyan unalmas meg kicsit közelebb is volt, hanem szépen a házak melletti járdán. Amikor a „kis-közön” átmentek, be értek az „Újfaluba”. Megint ott voltak a jó ismert poros utcák az eperfákkal. Itt-ott már kinn ültek a jól ismert kispadokon, hokedliken. Legtöbbjük idősebb asszonyok, de voltak közöttük férfiak is akik már az ebéd utáni alvást, mögöttük hagyták. Tarka szoknyák, blúzok, színesítettek a vasárnapi szürke délutánt. Kendűjük, csak úgy csomó nélkül, dacoltak a nyári hőséggel. Össze dugott fejekkel tanakodtak, kik is lehetnek ezek az ismeretlenek. „ezek nem ide valók… – ezek nem a mifajtánk… – ezek egész másképp vannak öltözve… – ezek városiak lehetnek…?” Egyik-másik nem röstellt át menni a túloldalra, az új hírekért. A házak mind egyformán fehérlettek a napsütésbe. Voltak amit kékkel, feketével vagy barnával húztak alá. Ez volt a különbség a különböző ízlések között. Mindenki a saját módján szépnek tartotta.

A valamikori egyedül álló házat nem ismerte meg. Magas, vastag deszkakerítés körítette be. Nagy kapuval, kiskapuval. Egy igazi ház lett belőle. Anyu pakolgatott ők körül szaladták az udvart. Most már nem is tűnt olyan nagynak. Cseresznyefa alatt egy kis épület volt ugyan olyan vastag deszkákból mint a kerítés meg a kapu. Örömmel alapította meg, hogy a nagykapura jól fel lehetett mászni, még jobban mint otthon. Anyu is észrevette a nagy változást „hogy mennyit megcsinál mióta utoljára itt voltam – jaj de kis cuki nyári konyha”. Be is nézett, de még üres volt. Bementek. Anyu felnézett… az a füstös valami már fehérre volt meszelve, a cserepek sem látszottak, hisz új plafont húzott be. Az utcai szoba is patyolatos volt. Bandi büszkén jött ki a konyhából.

– Na mit szólsz hozzá? – anyu a nyakába borult.

– Szebb mint álmomba is el tudtam volna képzelni – össze-vissza csókolgatta. – biztos már nagyon éhes vagy?

– Gyertek csak, mutatok még valamit – hívta őket apu, iparkodva a cseresznyefa irányába. Egy asztal állt, papírral letakarva, a lombos fa alatt. Két tuskóra egy olyan vastag deszkát tett, keresztbe.

– Nézzétek, gyerekek, ez a ti helyetek – fel is ültette a fiait. – nekünk meg mindjárt hozok székeket – nézett anyura.

– Rögtön tálalok – és már is hozta a karkosarat. Tányérba került a megígért csirkecomb meg sok más is.

– Gyurikám, összenyomkodjam a krumplidat? – de annak mindegy volt mert már kanalazta is.

– Sosem ettem jobbat, ez olyan mint egy kirándulás – rajongott anyu. – Igazad van – helyeselte apu.

Ebéd után, apu körül vezette anyut.

– Ház mögött is betapasztottam, csak még el kell simítani meg bemeszelni…

– Azt majd én csinálom – de csak a jövőhét végén, talán addigra megszárad… mit gondolsz mikor hurcolkodunk? – úgy két hét múlva – kapsz traktort? – már megbeszéltem… gyün a Lajos meg a Géza is… hármat fordulunk és kész.

Egyet gondolt és már mászott is a kapura. „De jó lett, hát ez az apu, mintha tudta volna…” Lenyúlt és felhúzta Gyurit is. Két keresztdeszka is volt, a másik kicsit feljebb.

– Állj ide, erre – át fogta derekát nehogy leessen és tényleg Gyuri is kidugta kíváncsi fejecskéit. Most ők voltak a legnagyobbak. Most ők uralkodtak az egész világon. Olyannak érezte magát mint egy cowboy, fenn egy erődítményen, aki várja az indiánok támadását. Egy ilyent is nézett nagymamával a moziba.

Anyuék még mindég le-föl járkáltak. Tervezgettek, ez itt lesz az meg amott. A disznóólba már röfögtek a disznók, kakasok kukorékoltak, kotlottak a tyúkok. Ez mind így lesz, csak mikor? Megértették egymást. Egy világból jöttek, vagy legalábbis hasonlóból.

Bandi, egy nagy családból származott, sok gyerekkel. Édestestvére csak a Lajos volt, négy évvel idősebb, a többiek más apáktól, anyáktól. Kicsi korukba ki lettek adva szálasokra, szolgálni. Egyik az egyikre a másik egy másikra. Már legénykorukba ismerték meg egymást, miután a szülök már elhaltak. Nagy volt a testvéri szeretet. Lehet, hogy azért is szerette annyira a más ember gyerekeit is, vagy Mari miatt?

– Nehogy leesetek! Vigyázz Gyurira! – figyelmeztette anyu – majd bementek vissza a házba. Örültek a sajátjuknak, vagyis ez még nem volt teljesen elrendezve, mert ez a Bandi szülői öröksége volt. Lajos már beleegyezett, a többieket meg nem is nagyon érdekelte, hisz évekig üresen állt.

– Van colstokod? – szakosodott anyu –, hogy lemérjem be-e férnek az ágyak?

– Látod ide jön a sporhetod. – Szép jövőt láttak maguk előtt.

A kapukulcsa nem került a szögre, mert szög sem volt, a zárat meg még, meg kellett venni, de apu jó bedrótozta, meg mit is lehetett itt ellopni?

Haza felé sokan rájuk köszöntek. Különösen ebben az utcába ismerték Bandit.

Megint összedugták fejüket. Megint ment a pletyka. „hol találta?… – biztos elvált… – jobbat nem is találhatott… – de ami igaz, az igaz, csinos menyecske… – de két gyerekkel…” Ők meg csak mentek, mintha nem is róluk lett volna szó.

Gyuri már megint kifáradt. Nem volt valami különös dolog, ő még kicsi volt.

– Anyu én már nem birok menni – nyafogott. – de apu rögtön talált megoldást. A kosár a kormányra került, Gyuri meg a kosár helyére. Így meg lett oldva a nagy kérdés. Igaz mér őneki is fájtak lábai a sok gyalogolástól, de eszébe sem jutott volna panaszkodni, mert ő már nagy volt. Apu, anyuval tovább diskurált mi hova jön, mit hová raknak az új otthonukban. Ő meg csak úgy ballagott utánuk. Messziről zene hallatszott. Valaki rádiózott, valakinek jó kedve lehetett? Minél jobban haladtak, annál erősebb lett. Mulatás is belekeveredett. Kíváncsian nyújtogatta nyakát, de nem látott semmit. Előre szaladt.

– Nézzétek csak… lakodalom! – szólt hátra-de azok figyelembe sem vették – anyu nézd csak, Lakodalom! – azok csak tovább beszélgettek oda sem figyelve. Vissza rohant. „Létezik, hogy nem érdekli őket? Hát ez nem mindennapi…”

– Jól van már, úgy csinálsz, mintha te lennél a vőlegény – csitította anyu. A járda nagy gödrök voltak, de minden ház előtt kocsibejárat, oda tértek le, helyet adva a menetnek.

Az új pár felemelt fejjel, szinte büszkén vezette a vendégek seregét. Nagymama mondta, hogy – ez a nap minden lány életébe a legszebb nap – de azt is mondta, hogy – nemsokára sokan meg is bánják…

Néhányan torkukszakadtából danoltak. „…édesanyám nem sokáig leszek én a maga lánya…”

Egyszer csak oda szaladt hozzájuk egy lány.

– Mariska néni húzzák már meg – nyújtva egy üveg bort, amibe már csak az alján volt egy kicsi. Alig ismerte fel, abba a rózsás, muszlim ruhájába, avval a „fonytoskalácsos” frizurájával. Egész másképp nézett ki mint ott, a csépelőgép

alatt, pelyvát kaparva.

– Jaj, Erzsi, hát te vagy? – csodálkozott.

– Hát persze, hogy én – és letört két nagy darabot a lakodalmas kalácsból gyerekeknek nyújtva és már szaladt is párja után.

– Jó mulatást! – kívánságát már nem is hallotta a banda muzsikájától.

Nagy falatokkal majszolták a finom de már kicsit kiszáradt kalácsot, mintha sosem ettek volna. A zenészek a menet végén, néhány mulatós emberek társaságába, egytől-egyig fekete öltönybe, izzattak munkájukba. A prímásnak egy százas ragadt homlokán, ez volt a díj az erőltetéseinek.

Lassan megint csendes lett a hosszú utcasor muskátlis kertes házaival.

Már késő délutánra járt az idő. A nap utolsó sugarait vetette a kiszáradt földre. A lakodalmasoknak szerencséjük lesz, szép este ígérkezett.

Mire haza érnek már aludni kell menni, de megtörténhet, hogy elötte még kicsit kimehetnek az utcára. Észre sem vette nagy gondjában, hogy hazaértek.

– Kinn maradhatunk még egy kicsit? – nézett anyjára, kérő szemekkel.

– Én is… én is… – hát persze, hogy te is – nyugtatta meg anyu, Gyurit.

Így múlott el a vasárnap. Holnap megint kezdődik az új hét, nagymamáéknál.

 V.

Egész héten a munkájával volt elkeveredve. Hol ezt kellett csinálni, hol azt. Beszélgetésről szó sem lehetett – „Majd ha elvégeztem” – mondta. Télire valót készített. Szombaton tatával bevásároltak paradicsomot. Azt már kifőzte. Ennek örült, mert egy paradicsom főzés, egyszer egy évbe, éppen elég. Paprika meg uborka még várta.

– Szerdán kimegyek a piacra, jó volna ha segítenél… ha van kedved – szólt hozzá mama – de majd később megyünk, akkor már olcsóbb, akkor már a kofáknak is hazafelé áll a rúdjuk, akkor már jobban lehet alkudni.

Szeretett menni, szeretett nagyok között lenni, meg a pletykákat is szerette hallgatni.

Kilenc óra is lehetett már. Reggelizés után elkezdtek készülődni.

– Viszünk két karkosarat…akkor kell még két szatyor, ja…meg, – János hozzál már két kis zsákot is, „baburának” – tervezte mama, a nagy bevásárlást. Meg lett minden. – Te meg majd olyan félóra múlva gyere ki, biciklivel, hogy haza told a paprikát – fordult tatához.

– Jó mamus, de lehet, hogy lesz abból harminc perc is… – mondta komoly arccal. Mama csak megfordult és lemérte tetőtől-talpig. Jóbnak tartotta ráhagyni.

– Megyünk?… Jaj a „bukszám”! Eltűnt a felső szobában.

– Én is megyek, én is!

– Te itthon maradsz, teveled csak baj lesz, majd még elveszel… – kontrázott Feri.

– Nem veszek el, majd fogom a kezedet! – hát mit is tehetett mégis az öccse volt. Végre nagymama is előkerült. Biztos jól el volt dugva, az a pénz.

– A Gyuri is akar jönni…

– Bánom is én… de így nem mehetsz…gyere majd felöltöztetlek. – Tudta, hogy ez lesz a vége. Most majd mosdassa meg fésülgeti, „majd csak délre oda érünk” mérgelődött magába, „ ne adj Istennek ilyen kicsinek lenni.” Végre készek lettek.

– A piacon sok volt a népség. Nem csak a mama várta, hogy lemenjenek az árak. Számtalanszor kérdezte, hogy, hogy ez meg az, meg hogy nem-e lehetne olcsóbban? Nagy nehezen talált paprikát, mert sietni is kellett. Ő tartotta a zsák nyakát, mama meg elkezdte válogatni.

– Nincs válogatás! – kiabált a kofa – még mit nem akarna, ezért az árért?

Mama elkezdte sorba szedni, de egyik-másik kis görbe meg fonnyadt mintha kieset volna a kezéből.

– Hányat válogatott? – nevetett a kofa kötény zsebébe kuktálkodva.

– Hetvenötöt…

– Jó számolta? – most már éppen elege lett, nem bírta ezt a falusi beszédet, mégis csak nagyvárosból származott, vagyis legalább, ott nőt fel.

– Én lehet, hogy nem nagyon tudok írni, de magát még felszámolom.

Kifizette, és már meg is volt békülve. Ismerte a kofák vicces modorát. - Itt hagyom még az uram nem jön… Menyiért adja az uborkát?

– Huszonnyolc, – szólalt meg valaki a háta mögött.

– Mennyi?… Az drága!… – hátra nézett, nagytata állt mögötte.

– Mondtam, hogy lesz abból harminc perc is, kicsit előbb „gyüttem!”

– Fogd már azokat a zsákokat… – és már ment is tovább. Tata felpakolt és elment. Egyszer csak Gyuri eltűnt. Tudta, hogy ez lesz a vége, csak baj lesz vele. Nagymama alkudozott az uborkáért. Gondolta hol lehet,„biztos a cukros bódénál” és tényleg, ott állt, ott az üvegláda előtt, száját nyalogatva.

– Nem jössz rögtön vissza!? – az már szaladt is.

– Hol voltatok? – mérgelődött – tán nem a cukrosnál? – köténye zsebébe nyúlt, ott volt mindég az apró, Feri kezébe nyomott pár vaspénzt. – Itt van egy kis törökmézre, de ne kenjétek össze magatokat! – Azt szerette volna látni, hogy ki tudja azt úgy megenni, hogy ne ragadjon az egész arca… különösen, Gyuri.

– Mire kész lettek, mama is befejezte. Két-két kosarat meg szatyrot vittek, mamával, Gyuri is segédkezett, ő is fogta, de evvel még nehezebb lett mert öt is húzni kellett. Mire haza értek térdig értek karjai. Nagytata már megmosta a paprikákat. Mama nagy fazékba vizet, olajjal, ecettel, sóval forralt. Az egész ház tele volt illatával, vagy az már nem is volt illat. Dunsztos üvegek az asztalra kerültek és bele a paprikák szorosan egymás mellé. Akart segíteni de a felelet az volt, hogy „ majd az uborkát.”

Hátra ment, Gyuri is szaladt utána. Tata már azokat mosta, végeit gondosan levágva, hogy nagymama meg legyen elégedve, majd bedobálta a nagy vajlingba.

Na azt majd délután – osztotta be munkáját nagymama, – majd ha azok lefekszenek. – „Ez jó alkalom, lehet, hogy kedve lesz mesélni.”

Úgy is lett, ebéd után „azok” lefeküdtek. Hat nagy meg két kisebb üveg lett tele paprikával, de azok már, spájzban vártak a téli álmukra.

– Na gyere – hívta és már is rakta is az uborkákat – így felállítva akkor több belefér, tanította – téged már megint érdekel valami, ugye?

– Igen de ne legyen olyan bánatos mint múltkor…

– Mit gondolsz hozzá ha elmesélem, anyukád meg apukád lakodalmát?

Már látott fényképeket, ahol anyu menyasszony volt, de érdekes, erről még nem mesélt.

– Hát olyan farsang tájába, kijöttek hozzánk a szálasra, apáddal. Én csak addig kétszer vagy háromszor láttam amikor piacon jártam a városban. Nekem tetszett, de nem az volt a fontos, anyádnak kellett, hogy megfeleljen. Már majd egy éve ismerték egymást. Látszott, hogy nem volt ilyen életmódra megszokva. A ruhája…öltöny meg nyakkendő, elég jó megbámulták a többi napszámosok, cselédek. Errefelé más divat járta. Priccses nadrág meg flaneling.

Anyád vacsoránál bejelentette, hogy „én férjhez megyek Ferihez,” az meg csak azt mondta, ha beleegyeznek?” nem volt itt leánykérés sem eljegyzés. Csak úgy. Én annyit mondtam, „ahogy gondoljátok” a nagytatád meg annyit sem, csak felkelt és lekezelt apáddal meg mormogott valamit, hogy „Isten hozott” vagy ilyen valamit.

– Szaladj már a kiskertbe, hozzál egy kis kaprot… tudod mi az? – csak nézett mint egy gőzmozdony, fogalma sem volt.

– Gyere majd megmutatom, hogy máskor tudjad – kertben a kerítés mellett ott sárgult már, de illatát még megtartotta – na látod – kitördelt jó pár szálat – na ennyi elég lesz.

– Nagymama maga a lakodalomról akart mesélni, de eddig még egy szó sem esett arról – türelmetlenkedett meg félt is, hogy „azok” felkelnek mint múltkor és nem lesz befejezve. – Volt akkor is olyan dinóm – dánom, mind amit tegnap láttam?

– Mit láttál?

– Nem olyan fontos…

– Hát akarsz mindent tudni, vagy nem? – és folytatta – mondom a vacsoránál…

– Mit főzött?

– Így sohasem leszek kész… várjál csak… ja… levágtam egy kakast, az aprólékából levest, a többiből meg paprikást, galuskával… „Mikorra számítsátok?” – kérdeztem. „Május elseje az csütörtökre esik, péntek még ünnep, úgy gondoltuk, szombaton… ugye Feri? – az csak bólintott.

Át ment a fejemen, hogy még három hónap sincs. „Akkor menjünk aludni mert egy – kettőre itt lesz!” – szellemeskedett öregapád. Úgy is lett. Lányokkal meg anyáddal bent aludtunk a szobába, apád meg tatád a konyhába, volt ott két priccs is.

– A lányok azok Bözsi meg Kató voltak?

– Igen… Bözsi olyan hét éves lehetett, Kati meg olyan tíz – tizenegy.

– Hát akkor már mentek iskolába, ugye?

– Csak Kati, Bözsi őszre indult. Az országúton volt az iskola, gyalogolt is egy jó órahosszát oda is meg vissza is. Mikor már mindketten mentek, akkor már egy kicsit jobb lett, mégis nem idegeskedtem annyit.

– Nem ette annyira az ideget?

– Anyád füle…hát nem feledted el? – Igen… tudod, egy terembe volt négy padsor. Minden sorban egy osztály, elsőtől negyedikig. Mire Bözsi odakerült már csak egyedül ült az elsősöknél. Igen… azokban az időkben ürültek a szálasok, mindenki a városban szeretett volna lakni. De mit is csináltunk volna ott? Nagytata munkája itt volt…

– De most is itt laknak, itt a városban… vagyis az Újfaluban…

– Be is hurcolkodtunk, nem is sokára, úgy – hogy a lakodalom már az udvarunkban volt. Szép volt, nagyon szép. Sok vendég jött, minden felől. István bátyám is eljött feleségével, Áginenával meg két fiukkal. Emlékszel még rájuk? Az Anti meg a Pisti…? Apád oldaláról is voltak néhányan, meg hát anyád sok-sok barátnője, párunkkal. Elvittük az összes baromfit meg a disznót is. A sátor majd elfoglalta az egész udvart. Igaz nem is volt olyan nagy az, az udvar.

– Voltak zenészek is?

– Hát milyen lakodalom az a lakodalom, ahol nincs cigányzenekar? Tudod, hogy milyen mulatós volt a nagytatád`? – honnan tudta volna, hisz még meg sem született! – de csak hallgatott, csak, hogy meséljen tovább.

– Gyalog ment a menet a templomba. Anyukád nem akarta, hogy költségbe vessük magunkat, meg miből is? Nehéz idők voltak azok az idők, háború után… – akkor azok, a tegnapi lakodalmasok, sem akarták belevetni magukat, pedig nem is volt háború – állapította meg.

– Szép volt… de régen volt?

– És mit főztek?

– Hát még nem láttam ilyen haspártit mint te vagy… hát amit lakodalomba szoktak. Levest, pörköltet, pecsenyét. Hajnalba hurka, kolbász… – összeszaladt nyála, olyan éhes lett egyből, mint egy farkas.

– Csak mire hajnal lett és disznóvágásra került volna a sor, tatád „jó be koccintgatott.” A fiatal pár egészségére, meg néha a sajátjára is. Még az volt a szerencse, hogy éjfél után amikor már a menyecske tánc is elmúlott, ledőlt a jobbik oldalára, ahogy mondani szokta, hogy egy kicsit megpihentesse a szemeit. Már ismertem meg örültem is neki, hogy legalább aztán józanabb lesz.

Az üvegek megteltek. Mama felöntötte olyan, ecetes valamivel és celofán papírral le is kötözte. Meg lett a télire való. Bekerültek a paradicsomos meg paprikás üvegek mellé. Készek lettek a lakodalommal együtt. Most már azt sem bánta, ha „azok” fel is ébrednek, hisz a mai mesélés úgyis befejeződött.

 VI.

A pünkösdi rózsák már elhervadtak. Kezdődött a nyár. Korán hajnalodott. Mint minden vasárnapreggel piaci nap volt. Az uraság később reggelizett és így elég ideje volt a nagy bevásárlásra. Kis rezsóján kávét főzött, mint minden reggel munka előtt. Még a víz forrt, elrendezte magát. Tegnapi este nem lett olyan késő, de mégis érezte, hogy nem időre feküdt, meg ha még el bírt volna aludni! Sok élmény képei futottak át előtte. Jó érezte magát Feri társaságában, Tamáséknál, ha nem lett volna az a titok. Vagy nem is volt titok? Csak beképzelte volna magának? Elhatározta, hogy majd megkérdezi Ferit, hogy ki volt az a negyedik akivel együtt jártak iskolába. De rögtön elvetette gondolatát. Hogy néz az ki? Kíváncsiskodik múltjáról! Nem, nem így fogja csinálni. A víz már régen felforrt. Beletett kis cukrot meg kávét. Mielőtt „kiszaladt” volna lekapta. Jó ízzel szörpölte. Ez már másképpen ízlett mint akkor, kin a szálason, vagy csak azért mert Feri ajándékozta?

A kertész, aki néhányszor hetente rendezte a kertet, meg aki minden vasárnap segített hazacipelni a piaci bevásárlást, már várta egy kézi kocsival. Ilyen korán csak szakácsnők, cselédek, hordárok jártak piacra. A mindennapi népség későbbre halasztotta, mikor már olcsóbb lett az árú.

– Na megyünk, Mária?

– Indulhatunk… – iparkodott előre. Mire az öreg oda ért, ő már megvette a felét. Kezében egy kis papírocska, amire egész héten ráírta, mi hiányzik. Minden fizetés után beírta mennyibe került, mert a nagyságos asszony nagyon fukar volt.

A kiskocsi megtelt és az öreg elballagott. Vett még húsz tojást, ezt nem merte rábízni, ezt maga vitte haza. Kezdett meleg lenni, alig várta, hogy sarokra érjen, onnan lehetett a toronyórát látni. Megnyugodott, még csak fél nyolc sem volt. Majdnem senki sem volt az utcán. Akarata ellenére átpillantott a túloldalra. Közvetlen a kávéház bejáratával szembe, ott volt egy mészáros üzlet. Nem ismerte, mert a patikába a húsos dolgokat, egyszer hetente a vágóhídról hozták. Két kérdést kellett megoldania. Bemegy, vagy nem. Kíváncsisága győzött. Mi lesz ha, nem a Tamás dolgozik itt. Üveges bejárat ajtaján keresztül látott egy férfit aki háttal állva valamit akasztgatott a kukára. Ez ő is lehetett, de valaki más is. Hát ha más akkor, vesz tíz deka májast, gondolta és belépett.

– Jó reggelt… – szólalt meg halkan, de az nem hallotta. – Jó reggelt – most már hangosabban, majdnem kiabálva. A hentes olyan lendülettel fordult meg, hogy a kolbászok lerepültek a pultról.

– Asszonykám, nem árverésen vagyunk! Itt lehet halkabban is!.. Nahát maga, vagyis te vagy, Mariskám? Milyen szél fút erre mifelénk?

– Bocsánat… de először… először nem hallottad…

– Én egy kicsit goromba voltam – most ő kért bocsánatot.

– Nem akarlak zavarni meg időm sincs – igyekezett össze szedni minden bátorságát a kellemetlen kérdéshez – gondoltam megkérdezlek, de csak ha köztünk marad – annak bólintására tovább mondta – Tamás nem hámozok… ki volt az a negyedik iskolatársatok?

Erre nem volt rákészülve, ilyen határozott kérdésre, ilyenre nem.

– Egy ilyen egyenes kérdésre, egy egyenes válasz… Irénkének hívták és Feri menyasszonya volt.

– Miért volt?

– Mert meghalt szegénykém, tüdőgyulladásba… Feri azóta ilyen hallgatag. Igaz sem volt valami beszédes… már van hat éve, hogy elment tőlünk.

Csak megfordult és kiment. Az ajtón lógó csengő mintha utána szólt volna, hogy jobb idők is jönnek. Könnyes szemeit egy napszemüveg mögé rejtette. Együtt érzett velük. Istenem milyen nagy fájdalom is lehet egy jó barátnőt elveszíteni, de még csak Ferinek… biztasson nagyon szerette.

Azt sem tudta mit csináljon előbb. A tűz már csak hamvazott, rádobott egy pár darabot. Feltette a teának is meg a tojásnak is a vizet. Kakaó is elkészült, a hideg felvágott is. Az ebédlőben még senki sem volt. Utolérte magát.

Az ebéd már nagyba készült, még az esze ott volt a mészárszékben mikor egyszerre csak kinyílott az az ajtó.

– Jó reggelt Mariskám!

Kötényébe megtörölte kezeit és oda szaladt hozzá.

– Jó reggelt neked is – megcsókolta orcája mindkét felét – miért keltél fel ilyen korán, miért nem alszod ki magad legalább vasárnap? -” „Mi történt most? - kérdezte saját magát. Mindég olyan visszatartó volt és most, egyszerre?

– Mivel érdemelte meg ezt a két puszit..? – kérdezte csodálkozva.

– Csak úgy… evvel is megköszönöm a tegnapi szép estét amit nekem ajándékoztál.

Hangosan felkacagott, evvel is akarta reggeli bánatát törölni, nehogy észrevegyen még valamit.

– Mit csinálunk estére..? – csicsergett tovább – elmegyünk táncolni?

Ebben a pillanatba érezte először, hogy fellobbant benne valami amit mások szerelemnek neveztek. De lehetett ilyen meggondolt kicsit rideg férfit szeretni? Nem volt mist ideje ilyesmiről gondolkodnia.

– Meg kell mondanom valamit – Kiverte a hideg verejték, tán csak nem most akarja elmesélni, hogy…

– Feri!?

– Nem olyan komoly dolog – nyugtatta – tegnap nem akartam elvenni kedvedet… de nekem holnaptól utaznom kell munkára, úgy-hogy csak szerdán tudok jönni meg természetesen hétvégén, haza – nagyot lélegzett e hosszú mondat után – most tizenegykor megy a vonatom, hisz még szobám sincs, keresnem kell – úgy tűnt neki mintha minél előbb meg akart volna szabadulni mondókájától.

– Ezen nem lehet változtatni?

– Ezen, nem. – volt a rövid válasz.

– Megígéred nekem, hogy jó leszel? – felemelt szemöldökkel nézett szemeibe.

– Meg. – volt a még rövidebb válasz.

– Hát akkor jó utat – megölelték egymást – és vigyázz magadra…

– Vigyázok… – és kezébe vette poggyászát ami a lépcső alján várta hosszú útját.

Még egyszer utána nézett míg el nem tűnt a kert mélyén és már is kevergette az ebédet.

Megint gondba esett. Nem értette saját magát. Többet mutat mint érez? Nagyon jó volt vele. Szerette értelmességét a jó beszélgetéseket. Finom kezeit, kiborotvált arcát. Nem volt olyan szeleburdi mint azok, ott kinn… Komolyságán lehetett volna segíteni a saját vidámságával… de mégis?

A lelke olyan volt, mint egy tó. Ott a mélyben napsugár nélküli sötétség, felületén fehér tarajú hullámok vadul táncolva.

Micsoda volt ez? Alig ment el és már hiányzik? Mi változott azóta meg, mióta megkérte kezét és ő nemet mondott. Meg, hogy nem szereti… Másik szempontból muszáj szeretni? Regényekbe olvasta, hogy gyerekeket már kicsi korukba megígérték egymásnak, és leélték életüket.

Ott volt szeretet? Szerelem? Fontos volt az?

Azt is mondta, hogy meg fogja becsülni meg, hogy a családról is fog gondoskodni és hiánya sem lesz. Hát akkor mi a fontos? A család?

Csak szeresse a gyerekeket…

Gyerekeket..? Hát hány lesz..? Szép volna kettő… ugyan ő hányat szeretne? Amikor a családról beszélt gyerekekre is gondolt?

A tó már viharba borult, fehér tarajú hullámok ostorozták sziklapartját, néha oda-oda csattintva szíve tájára… csak ne sebezzék meg, csak nehogy elvérezzen.

– Mária! – szolt ki a nagysága szigorúan – elérkezett az ebéd ideje.

 Folytatás következik