Ez csak emlékezés egy elmúlott időre... ami egy egész életen át kísért...

                                                            Zeneiskola

Az épület hatalmas volt, öt lépcső vezetett a bejáratig. Benn egy hosszú folyosó várt sok-sok ajtóval. Anyám tétoválva meg állt... majd bekopogott, és bement... és én ?...ott álltam abban a hosszú folyosóban mint egy kis meg ijedt madár...egyedül. Ha be is akartam volna menni utána... létezhetetlen volt mert az ajtó kilincseket nem is érhettem el... hét éves korommal. Egyszerre csak kinyílott és anyám bevezetett. Szobát egy hatalmas zongora, meg egy hatalmas ember sötét szemüveggel töltötte be  (később tudtam meg, hogy Búzás Ede professzor úr volt). „Szereted a zenét ?”.., én meg csak integettem a fejemmel... ” Milyen hangszeren szeretnél muzsikálni...?”  Annyira meg voltam ijedve, hogy anyám válaszolt... hát harmonikát. A lecsukott billentyűk fedelén elkezdett kezével kopogtatni, és én ismételgettem... most ő bólongatott fejével, meg morgott valamit...”na még egyszer...” már felszabadulva veregettem a ritmusát. Mivel nem volt hangszerünk, hogy otthon gyakoroljak, evvel fejezte be...” Na majd ha egy kicsit megnölsz... mondjuk úgy két év múlva.... mert neked való harmonikánk nincsen gyakorolni ...”
Én már addigra el is feledtem de szerencsémre anyám nem...(amiért ma is nagyon hálás vagyok neki)... és kezdődött a hatéves zeneiskola Rác Attila tanár úrnál aki nekem mindég csak Tilla – bácsi volt és maradt is. Szólfegyót, Kovács Pólák Veránál tanultok aki később opera énekes lett. A befejezés után még zongoráztam Sági Kláránál mert már közben villany harmóniumon, később orgonán játszottam és kellett a bal kéz gyakorlat. Közben még nagybőgőztem is a Verebes Palibácsinál.
Már felnőtt emberként hazai látogatásomnál mindég meglátogattam a zeneiskolámat, habár már a tanárjaim legtöbbje eltávozott a sorainkból. Én csak megmutattam a falon függő Tablonon a képemet 1963 -ból ...”az első balról...” és már megint otthon voltam...
A diplomai munkám az „Orosz Fantázia” volt.
Minden elmúlott idő szép... de ez megmaradt egy életre...
Jobb ma leírni... mint holnap elfeledni...

To su moja secanja na neka stara vremena... koja su me pratila citavog zivota...

Zgrada je bila ogromna sa pet stepenica do ulaznog vrata. Iznutra dugacak hodnik sa puno vrata. Mama je stala...pokucala i usla... a ja ?... stajao, uplasen, sam u onaj dugacak hodnik. I da sam hteo nebi mogao da idem za njom, jer kvake od vrata su bila previsoka za jednog sedmogodisnjaka. Otvori se vrata i mama me uvela. Sobu je popunila jedan veliki crni klavir i jedan veliki covek sa crnim naocarima, (kasnije sam saznao da je bio profesor Buzas Ede). „Jel volis muziku?”... a ja klimao glavom. „ a sta bih hteo da sviras...?” Toliko sam bio uplasen da je mama odogvorila da harmoniku. On poceo da udara po poklopcu klaviature a ja sam morao da ponovim. Sada je on klimao glavom. Vise puta je ponovio, a ja vec oslobodjen, ponavljao. Posto nismo imali instrument kod kuce za vezbu profesor je dao predlog da sacekamo jos dve godine, posto je skola imala samo veleke. Ja sam i zaboravi na avanturu ali sa devet godina pocela moja „karijera” kod profesora Rác Attile za mene Tila bácsi, koja je trajala punih sest godina do diplome. Solfedjo je nas ucila Kovács Polak Vera kasnije operska pevacica. Po zavrsetku jos dve godine klavir jer sam vec svirao elektricnu harmoniju, kasnije orgulje pa je bila potrebno praksa i leve ruke. Uz to i kontrabass ( kod Verebes Pali bácsija) isto dve godine. Vec kao odrastao covek sam svake godine posecivao Muzicku skolu, i kada su svi izumreli.... ja samo pokazem Tablon da sam ja taj „prvi s´leve u prvi red”.
Za zvrsni ispit sam imao zadatak „Ruske Fantazije” sto i Gospodin Orosz Zoltán svira...naravno ni malo tako profesionalno.
Svaka stara vremena su lepa... a ova ostala do danas... I...tako...

******

Emlékeztek ?

Verett – falból készített ház… 
…ha netalán valaki a leírás után építene és nem sikerülne, netalán össze dűlne a ház azért nem vállalok felelősséget. Tehát kezdjük…

Hozzá való: (Recept)
Legkevesebb hét erős, kitartó férfi,
Ásó, lapát, talicskák, akácfa törzsek (kb.20 cm ami a végen vékonyabb de nincs 15 cm alatt) kötelek, kb. 2´´ (zoll) hosszú deszkák, 4 – 5 m. attól függően milyen nagy lesz a ház, jó agyagos nem homokos föld.
Az alap kiemelése olyan 80 cm. Akáckarók beásassa kb. 2m. Távolságra. A fekete föld eltávolítás ( majd később ha a gödör be lesz temetve jó fog jönni az új kert termő földjének. Addig menni még jó agyagos, sárga földhöz nem érünk. A falon négy ember van különböző „furkókkal”. Elöl a „főnök” vékony majd mind vastagabb még a végén a „bunkós” akitől a ház függeni fog, mert az felelős, hogy kemény legyen de nem szabad addig verni még „elvizesedik”. Az alap után jönnek a deszkák amik kivannak „peckelve” és az akácok ember magosság felett kötéllel úgy mint a régi fűrészek, össze vannak spannolva. A külső falak átlagba 60 cm. A belsők 50 cm. Akiknek volt kicsit több pénzük a ház sarkaira téglát tettek sőt a külső falakba élre állított téglákat is a cementes bepucolás miatt. Akinek nem volt (a legtöbbjének) az drót hálót feszített és az is megtette a magáét. Voltak akik szalmát, pelyvát kevertek a földbe, nálunk nem volt szokás. Így halad nak felfelé. Olyan három hónap után mikor megkeményedik háromszöges kivágások jönnek az ajtók, ablakok helyére.
Akkor jön a „mestergerenda” ami még én előttem a szobákból látszó volt, később a padlásra került majd a kereszt gerendák, végül a tető cseréppel. 
Most jött a legnehezebb munka. A kereszt gerendák közé deszkákra híg szalmás sárral becsavart mennyezet alapját csináltak. Ez amikor kiszáradt, jött a „nagy sár”, ami szintén szalmás, pelyvás sárból volt és 25 – 30 cm. fedte be a plafont. A kiszáradás után kész volt a ház. Később az ablakok, ajtók felet erősítést akácfából ( az volt mindenhol nem sokba került és nagyon megfelelt) tettek és kivágtak, csak nagy baltával, valaki fűrészelte kisebb eredménnyel.
Amikor ez mind tavasszal élkezdődőt és már ősz lett akkor bepucolták most már csak pelyvás sárral, és a félszáraz falakra már lemeszelték saját oltott mésszel. Később még kétszer. Karácsonykor be hurcolkodtunk. Emlékszem milyen büszkék voltak szüleim, és az egész család (három gyerekkel) élvezték a friss illatot amit ma már nem tudunk megfogalmazni. Voltak házak amik elég jó megrepedeztek, a miénk nem, lehet, hogy jó „mesterek” voltak. Miénkre a megemlített drót hálót szegeztek fel, tégla nélkül lett, és mai napig száraz, télen meleg, nyáron hűvös a cementpucolásnak sincs semmi nagyobb kára. Ez volt …
Tisztelt ismerősök, utoljára is, ez csak egy vissza emlékezés egy, akkor tizenvalahány évesnek.
Jobb ma leírni mint holnap elfeledni...és így...

Dali se sećate?

Szélmalmok Becsén…

Mindenki ismeri a kishegyesi úton még ma is létező, étteremnek hasznát szélmalmot. A másik Botrába volt, nem messze a hídtól a kanálison keresztül… ezt már én sem ismertem. De a harmadik (mert három létezett) az a vasúti-állomás Újfalura néző Önkéntesek ( Dobrovoljacka) utcájában volt. Tudniillik mielőtt az ’50 -es évek végén be lett építve házakkal ott egy szálas és egy szélmalom működött. Utána mikor két sor ház került a termőföldek helyére (a mi családi házunk is oda került második a topolyai út felől) a szélmalom bekerült az udvarba. Sokáig emlékeztem rá, de egyszer csak eltűnt az utcából mint ahogy jó magam is.
A Kishegyes – úti, valamikori gazdáját Gergely Mihálynak hívták és az 1900 -as évek elejéig volt tulajdonába. Később más lett gazdája, a malom már nem dolgozott, de sok birkájuk volt. Minden másnap mentem tejért a vásártér túloldalára és néha szabad volt venni „tarhót” is (mert elég drága volt). Nagy darab paprikásos, hagymásos zsíros-kenyér meg egy „bögre” tarhó… sok-sok évvel később, már felnőtt koromba, evvel várt anyám amikor szabadságra jöttünk… még ma is ízlem ha rágondolok...és így…

Dali se secate ?
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ? 
Vetrenjace u Beceju… 
Svaki Becejac poznaje na Idjoski-put i danas postojeci i kao restoran koriscenu Vetrenjacu. Druga je bila u Botri, nedaleko od mosta preko kanala… ovu ni ja vise nisam poznavao. Ali treca je bila preko puta zeleznicke stanice prema Novom Selu u Dobrovoljackoj ulici. Pre sto je krajem ’50 -tih izgradjena naselje na poljani gde se nalazilo samo jedan salas i ta Vetrenjaca. Nasa novogradjena kuca se isto tamo nalazila. Dugo sam se secao, dok nekako nije nestala…kao i ja iz te ulice.
Na Idjuskom-putu je vlasnik bio Gergelj Mihalj i do pocetka 1900 -te bio vlasnik. Kasnije je niki drugi su posedovao i pored mlina su imali ovce. Kada sam svaki drugi dan isao po mleko preko vasarista, nekada sam smeo da kupim kiselo mleko (jer je bio dosta skup).
Puno godina kasnije me mama uvek cekala kada sam dosao na dodisnji odmor, sa hlebom sa mastima i kiselom mlekom… i danas imam taj ukus u ustima…
Svaka stara vremena su lepa, ali ova je bila stvarno lepa… I tako…

*****

Emlékeztek…?

Disznótor… ´ 50  - ´ 60 -as években
Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy ti másképp éltétek át…

Nagy ünnep volt az november végén. Hideg is volt meg néha hó is esett. Érdekes ha a gyerekkorban néha esett hó, az úgy marad meg mintha mindég esett volna. Nevelő apám már napok óta készülődött. Kis balta, kések, olló… mindent szorgalmasan élesített. A kotla fényesen csillogott. Tüzelőfa, szalma mind be volt készítve a „supába”. 
A disznó visításra ébredtünk. Apu (úgy hívtuk) a Lajos bátyja, nagytata, nagymama, anyám. Mindenki szaladt a maga munkája után. Egyszer meg történt, hogy a „félig levágott disznót hajkurásztak a kertben. Mi meg…két öcsémmel, az egyik kisebb mint a másik, néztük az ablakon át mint később a televíziót.
A disznó, nagy, fekete, a májusi vásáron lett véve és szeptembertől kukoricával hizlalva. Senki sem tudta milyen nehéz de mindenki több mint kétszázra „seccölte”. Nagyokat kellett nevetni, hogy a mondás szerint minél vastagabb legyen szalonnája. Míg ezt írom mosolygok, csak úgy magamba a régi szokásokon.
Reggelire nagyon fontos volt, hogy elvágja a meg ivott pálinkát, máj, sült szalonna, hús vér hagymán… nem éppen a mai fiatalság ízlése… nekünk a legszebb ünnep karácsony mellett.
Ebédre paprikás, savanyú káposztával. Közben a kotlába főlt, minden felé a svarglihoz (disznósajt), kásás hurkoz való finom dolog. Apu a kolbászt kóstolgatta, csattintott nyelvével és még egy kis pirospaprikát adott hozzá. Nekem volt a legfontosabb munkám, nekem kellett szurkálnom a kolbászt egy nagy tűvel, hogy kijöjjön a levegő. Lajos bátyja már a sonkákat, szalonnákat sózta amik hat hét után a füstölőbe mentek.
Már lassan érkeztek a rokonok, mikor már nem sok munka maradt hátra, dicsérgették, hogy milyen szép tisztaság van. Egyedül nagytatának volt még nagyon felelős munkája. Tepertő sütés. Zsírnak pontosan ki kellett sülnie nedvesség nélkül mert attól elromlott. A végén egy bögre tej, hogy szép sárga legyen a tepertő, mormogta maga elé. Anyám már átvitte szomszédoknak a kóstolót, mindenből egy kicsit.
Vacsorára, savanyú leves, délről maradt paprikás, a lerniben minden -féle finom sült krumplival meg persze savanyú káposzta. Nagymama egész délután hájas kiflit csinált lekvárral, mákkal ami most az asztalra került. Mindenki mindent dicsért, állítólag minden finomabb volt mint tavaly. Olyan tizenegy óra tájba mindenki egy kis csomaggal karja alatt, haza felé búcsúzkodott.
Mindenki halott fáradt volt csak nekünk gyerekeknek nem jött szemünkre álom.
Minden régi idő szép… de ez tényleg nagyon szép volt… és így…

Dali se secate ?
Disznótor - Klanje svinja ´50 - ´60 -tih
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?

Bilo je to veliki praznik, krajem novembra. Hladno je vec bilo. Ponekad je pao sneg. Kao dete kad jedan put ima snega, mislite da je uvek bilo. Za mene kao da je uvek padao? Ocuh vec danima se spremao. Mala sekira, nozevi, makaza... sve su trebale da budu ostre, za veliki poduhvat. Kotao morao da se sija, drvo, slama...sve u „supi” na suvo.
Na vriskanje smo se budili. Tata, tako smo ga zvali, ujak, deda, majka i baba. Svako je znao svog posla, ali se desilo jedan put da „ranjena” svinja pobegne u bastu. Ja sa bracom, jedan manji od drugoga, na prozoru i gledali kao, kasnije televizor.
Svinja velika crna, kupljena negde u maju na vasaru, kod vetrenjace. Od septebmra „stavljen” na kukuruz. Niko nije znao koliko je tezak ali svi su secovali na preko dvesta. Po obicaju, morali smo da se glasno smejemo, da bi slanina sto deblja bila. Dok ovo pisem, smejem se ali tiho preko tih obicaja. Za dorucak ( bilo je jako vazno da stagnira popijenu rakiju ), ispecene dzigerice, malo mesa, krvi sa lukom, ( nije bas po danascnjem ukusu omladine ) ali za nas bio najlepsi dan pored Bozica. 
Za ruckak paprikas sa kiselim kupusom kao salata. Medjuvremenom se kuvalo (sve sto nije bilo potrebno za one „fine stvari”) u kotao svi dodaci za pirindzaru. Na madjarskom sve se zove „Hurka”. Sve se zove hurka, sem kobasice. Ujak je vec stavljao, sunke, slanine u soli sto se posle sest nedelja isao sa kobasicama na dim. Tata punio kobasice... a ja sam imao „najvaznijeg posala” kod klanja... da sa iglom udaram male rupice da bi izasao vazduh. Predvece su stizali rodjaci (kada vec nije bilo posla) i hvalili kako je ,vec sve lepo i cisto. Jedino jos deda imao posla, pekao je cvarke. To je bio jako odgovoran posao, jer vlaznost kvario mast, a mast je bilo najvaznije, posto ulje bio jako skup. Na kraju polio malo meleka da cvarci budu jos lepsi i jos zutiji. Mama je vec odnela „kóstoló” prvim komsijama na degustaciju, svega po malo.
Za veceru vec puna kuca. Kisela supa, malo paprikasa od podne, u „rernu” ispecena „svasta” sa krompirom i opet kiseli kupus. Baka je citavo poslepodne pravio kifle od sale sam marmaladom i makom. Sada je doslo vreme da se stavi na „astal”. Svi su hvalili sve i svasta. Navodno je bilo sve bolji od prosle godine. Oko jedanajst, svako pod rukom sa malim paketicima, opet „kóstoló” odlazili kucama. Svi su bili „mrtav umoran” samo mi deca nismo bili za spavanje...
Svaka stara vremena su lepa, ali ova je bila stvarno lepa... I tako...

*****

Emlékeztek…?

Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy Ti másképp éltétek át…

A becsei korzó…  ’60 -as években
Nejlon előtt, de nyáron szabadságok, szünidők alatt a kis mozitól, Tisza partig. Fiúk, legénykék, legények öltönyben, nyakkendővel. Lányok… anyukák, várónők varrott ruhácskákba, hajuk mint a lakodalmas fonatos kalácsok. Hétvégén meg csütörtökön, olyan ötkor kezdődött. „Tészta napokon” ritkán. Olyan sűrű volt a séta tér, hogy kerülni sem lehetett. Nyolckor szinte kiürült a város. Mindenki vagyis a legtöbbje táncra járt. Felváltva muzsikáltunk Alsó városon meg az Ifjúsági klubban. Akkoriban még Diszkó ismeretlen volt, legalább Becsén. Fiatalság zöme néha meghaladta az ezret is, ezt tudom hisz százalékra „dogoztunk”, és figyeltünk a belépők számára. Akkortájt „gardimamáskodás” volt divatba. Ez nekünk nagyon tetszett, hisz emelték a forgalmat. Pont nyolckor kezdtük. A terem még üres volt csak körös-körül a két sor szék, meg már néhány anyuka akik a legjobb helyet foglalták lányaiknak. Néha leültem a zongorához és néhány operettet játszottam nekik, hogy máskor is jöjjenek. Itt is ott is volt nyári színpad az udvaron. Nagyobb ünnepeken egy óráig is tartott a tánc.
Emlékszem Szent estén együtt mentünk Éjféli misére, függetlenül kinek milyen hitvallása volt. Még egy nagyon fontos dologra is emlékezem… soha sem volt, vagy nagy ritkán komolyabb veszekedés, netalán verekedés. Utána haza kísértük a lányokat, már akinek volt, természetesen a gardikkal a nyakunkba és már is siettünk vissza. Kik a „Királyhoz” (étterem cigány muzsikával Náci vezetésével), kik a Nejlonba… ott még szebb volt mert a kerthelyiség is dolgozott, de olyan két óra tájba „fájront” volt… nem maradt más hátra mint a Belgrád kávéház, kis mozi mellett. Ott egy halk mondhatnánk bári zenészek muzsikáltak… hegedű, zongora, nagybőgő. Bekaptunk néhány tepertős pogácsát meg sült szardella halat, hisz arról volt ismert. Utána hazafelé és alvás…
Minden régi idő szép… de ez tényleg nagyon szép volt… és így…

Dali se secate ? ´60 -tih

Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?
Korzo u Beceju... i ne samo u Beceju...

Ispred „Najlona”, a ponekad leti za vreme godisnjih odmora, od Malog Bioskopa do Tise.Decki u odelima, kravatom. Devojke u haljinama sto su mame i krojacice krojili. Frizure ko „pletenice” sa svadbe. Sve je pocelo oko pet popodne narocito subotom i nedeljom a ponekad i cetvrtko u manjem broju. Sreda i petak je bilo dosta prazno jer su katolici postili. I to sve do osam, kada se odjednom grad izprazni. Svi su isli na igranku. Naizmenicno smo svirali u Dolnjem gradu i u Omladinski dom. Ono vreme nije bilo Disco bar u Beceju je bio nepoznat. Na igrankama su su bili i do 1000 ,to znam jer smo svirali na procenat.
i tacno smo znali prodatih ulaznica. Moda je bila da i mame dodju kao „Gardimama”. To nam se jako svidelo jer su i one placali. Tacno u osam je pocelo. Sala je bila prazna sem dva reda stolica, u zadnji red su sedele mame. Ja sam, sam na klaviru svirao odlomke iz Operette, to su jako volele, da bi sledeci put jos vise dosle. U domu je leti bila u dvoristu gde je isto bila bina. Za velike praznike bile su dozvoljene do jedan. Secam se da za Kat. Bozic svi isli u crkvu na „Ponocku” bez obzira koje vere. Secam se i nesto najvaznijeg, retko je bilo svadje a skoro nikada tuce. Sve je teklo onako kako treba. Posle smo „odgurali” neke devojke, ako smo imali ? kucama, naravno Gardimame iza nas, i zurili nazad neki ko Kiralja ( restoran sa muzikom, na celu sa primasom Nacijem), neki u Najlon tamo je jos lepse bilo jer je basta radila. Oko dava bilo je „fajront”... ostalo je samo Hotel Beograd ( pored Malog bioskopa). Tamo je bila tiha danas bi rekli barsaka muzika...violina, klavir i kontrabas. Pojeli smo neke pogace sa cvarcima i pecene sardelice, po tome je bio poznat. A posle na spavanje... 
Svaka stara vremena su lepa, ali ovo je bila stvarno lepa... I tako...

*****

Emlékeztek…?
Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy ti másképp éltétek át…

Másfél kávézó és egynéhány jó étterem Becsén…

Az első a Minyon akkor még kert nélkül. Vasárnap olyan tíz óra tájban Kismise után a paraszt emberek pálinka meg kávé mellett egyezkedtek, üzleteltek. Tizenegy óra felé, változik a közönség. A fiatalság Nagymise után, meg persze aki tovább aludtak, közöttük én is. A fiúk „kevertet” (azt hiszem konyak – körtelikőr), A lányok maraszkínot ittak. Azok akiknek pont délben a leves az asztalra került, na azok már siettek hazafelé. Mi meg majd minden vasárnap kézilabda meccsre igyekeztünk. Már nem tudom melyik ligában játszottak, de egy pár száz drukkolónak olyan fontos volt mint „amazoknak” a templom. 
A másik a másfélnek a Zvezda... még kertel ez már félig-meddig étterem is volt, legjobb bablevessel hús nélkül de íze belefőlt. Kétszáz dinárba került egy jó nagy tányérral. Ez ugyan annyi volt mint egy doboz Morava cigaretta.
Először ledöntötték a kertet, utána már bingóztak is, így már elveszítette minden vonzását. Igaz bablevesre meg sertés- csevapcsicsára később is befordultunk.
Nejlon, Vadász – Halász – csárda, Király, Belgrád mind elsőrendű étterem. Ezekre a helyekre még ki bírtátok vezetni vendégeiteket. Mindenhol zene szólt. A kiszolgálok fehérbe, a főúr fekete öltönyben. Amikor már nős voltam, már a fiunkkal a mélykocsiba táncolni jártunk a Nejlon kertjébe. Egyszer első díjat is kaptunk, de lehet, hogy csak a gyerekkocsi miatt, színpátijából ?
Azt hiszem a „Magnifico mexicói Makedón együttes játszott.
Kiváló konyha, különösen a sült máj, már nem is csak azért mert olcsó volt.
Minden régi idő szép… de ez tényleg nagyon szép volt… és így…

Dali se secate ?

Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?

Jedanipo „kafica” i nekoliko dobrih restorana... 60- tih u Beceju...

Prvi pravi je Minjon , jos bez „baste”. Nedelja oko deset, posle prvog „ Bogomolja ” u crkvi, seljaci uz kafu i rakije sklapaju poslove. Oko jedanajst menja se publika, mladi ljudi dolaze sa velikog „Bogomolja” i svi ostali koji su duze spavali medju kojima i ja. Decki mesano ( mislim konjak sa kruskovacom ) devojke maraskino. Klasicne porodice „supa tacno u podne na „astalu” su vec zurili kucama, a mi ostali do Partizana gde skoro svake nedelje rukomet se igralo. Neznam koja liga ali za nas nekoliko stotina (?) navijaca, obaveza, kao za one druge ,crkva.
Drugi je Zvezda. ( negde kada jos nije bila ulica prema autobuskoj stanici), jos sa bastom, vise kao restoran, najbolja „pasuljcorba” bez mesa za 200 dinara ( cigareta Morava isto kostalo). Prvo su srusili bastu za neke nove ideje a kasnije poceli igrati Bingo i gotov je bio. Izgubio svoj zacaranost., ali na pasulj i svinjki cevap i kasnije smo dolazili.
Najlon, Halász-csárda, Lovac u parku, Király, Beograd, svi prvoklasni restorani.Tamo ste mogli da izvodite svoje goste makar odakle dosli. Svuda sa muzikom. Konobari u belom, sef sale u crnom. Kada sam bio ozenjen isli smo vec sa sinom u kolicama, na ples u bastu Najlona. Jednom smo cak osvojili prvo mesto plesa , mozda zbog simpatije sina u kolicima ? Mislim da su svirali "Mecxicanci "Magnifico" iz Makedonije. Morali ste dosta rano da dodjete jer niste dobili mesta. Izvanredna kuhinja, narocito restovana dzigerica ( ne samo sto jeftina bila ). 
Svaka stara vremena su lepa, ali ova je bila, izuzetno lepa… I tako...

*****

Emlékeztek…?
Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy ti másképp éltétek át…

Vásár Becsén…
Hogy kétszer vagy háromszor volt évente már nem emlékezem, de, hogy volt...az volt. Mivel én legközelebb laktam a vásár térhez, mindnyájan ott találkoztunk. Mindnyájan azok a barátok voltak. Olyan kilenc – tíz óra tájban már tele volt népséggel az Újfaluból, városból, Alsóvárosból, a közeli falukból. Mintha az Isten is úgy akarta volna nem emlékszem rossz időre, esőre.
Messziről illatozott a cigány pecsenye, kolbász, friss kenyér. Muzsika szó hallatszott minden irányból, hegedű, harmonika. A ringlispílen gramofonból a legújabb slágerok. A cigány muzsikosok a sátorokban, keresték a legényeket akik már korábban jöttek, félve, hogy elfogy a pálinka, meg a spriccer. A prímásnak izzadt homlokán ott ragadozott már egy tízes is. Legjobb falatok nagy tepsikben sültek, én nem emlékszek rostélyra nyitott tűzön.
Mindent árultak. Itt voltak köszörűsök, üvegesek, kefések, bádogosok, a „cicces” kötényesek, söprűgyártók, fagylajtosok…Török méz, mézes szív, krumpli cukor. Kicsit „odébb” a z élesítők. Öregapám is idehozta kést ollót minden évben egyszer. 
Amott meg nagy fekete bajszosok verték egymás tenyerét majd utána pénzt cseréltek ló fejébe.
Kocsikról árulták a májusi malacokat már a téli disznótorra gondolva. Nagymise után olyan tizenegy felé megint megint újabbak érkeztek.
A nagy „bolond hintán” legények lökdösték a nevető lányokat, a kis ringlisen már gyerekek forgatták Nagyerdővel órabérbe körbe-körbe… úgy tűnt, hogy a gazdának olcsóbb volt, mint egy dízel motor.
Egy órakor hirtelen meg ritkult a népség. Azok akik még lábukon bírtak állni siettek ebédre, a másik fele meg ledűlt a fűre új erőt remélve a délutáni folytatásra. Ebéd után gyerekes családokért volt a vásár. A kicsik reméltek egy kis édességet meg szórakozást
Ötkor már üres lett a vásár tér mintha sohasem történt volna semmi.
Minden régi idő szép… de ez tényleg nagyon szép volt… és így…

Dali se secate ?
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?

Becejski vasari… 
Dali je bilo dva – tri puta, vec se ne secam…ali da je bilo...bilo je. Svi su znali i bez reklama. Posto sam ja najblize stanovao vasaristu, svi su dosli kod mene. Svi smo bili „mi”, drugovi, drugarice. Negde izmedju devet i deset… Vec je bilo puno naroda… i iz Novog Sela iz grada, Picodera, Dolnjeg grada, i… iz okolnih mesta. Kao i da je i Bog hteo nesecam se kise, nevremena. Vec iz daleka se mirisao na Ciganslo pecenje, kobacice, frisak hleb. Muzika se cula, i violina i harmonika a sa „ringlispila” gramafon sa najnovijih pesama. „Zvizduk u osam… Tata kupi mi auto…Camac na Tisi... Tamo daleko… i sve „hitovi” ’60-tih. U satorima su se cigani znojili trazeci momke koji su vec ranije dosli, bojeci se da nebi nestalo rakija, spricera. Muzicarima se lepilo na celu koji deset dinara. Sve dobri stvari su se pekla u velikim tepsijama, nesecam se raznjica…mozda jos nije bilo u modi. 
Svasta su se prodavala. Tu su bili cetkari, labosari, metlari, papucari, keceljari, slasticari… Bilo je Turski med, medena srca, krompir secera, secerni stapici… 
Malo dalje su bili nekoliko ostraca nozeva, makaze. Deda mi je isto dao ostriti jedan put godisnje. 
Sa strane su neki, sa velikim crnim brkovima, udarale sake jedan u drugu da bi na kraju menjali novac za nekog konja. Sa kocije su se kupovala praseca, za „disznótor” i to vec u maju, misleci na zimu. Oko jedanajst se pozivelo opet, od onih koji su dolazili iz crkve. 
Na velikom ringlspilu su momci bacali devojke, a na malom gde su deca uzivala, okretali malo veca za nadnicu sto je gazdi bila jeftinija nego dizelas. 
Oko jedan se pocelo prazniti vasariste. Oni koji su „mogli” isli na rucak, a koji nisu, legli malo u trvu, i skupljali energiju za nastavak. Posle rucka se videlo puno porodica sa decom, koji su izcekivali malo slatkisa i zabave.
U pet sve se ispraznio, kao da nije bilo nista…
Svaka stara vremena su lepa, ali ovo je bila stvarno lepa... I tako...

*****

Emlékeztek…?
Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy ti másképp éltétek át…

Amikor még lovak húzták a „speditőr kocsikat”… Becsén az ’50 -es évek végén…

Mielőtt még elkezdeném, írok egy kis „ bekezdést”…
Nekem meg az én generációmnak mintha tegnap lett volna. Másoknak a múlt évszázad eseményei. Pont ugyan úgy mint amikor nekünk mesélték, vagy tanítottak az Első világháborút... Ez a mai fiataloknak mint a közép kor… na akkor kezdem….
Pecellói úton a csirkegyári vasúti átjáróval szemben egyszerre csak nagy istállókat, meg „ fészereket” kezdtek építeni. Sity-suty kész is lett. Olyan 15 −20 speditőr kocsi meg legkevesebb kétszer annyi hatalmas Mura-közi ló kapott új szálast. Hát ezek hordották szét a szenet, fát, homokot cserepet, téglát. Azokban az időkben nagy volt az építkezés. Minden kocsin két ember ült. Az egyik a „sofőr” a másik, az egy egyszerű munkás. Szenet a vasútállomásról, a többit a pedig a Zöldkeresztel szembeni fatelepről. Ez a cég mellett voltak még egynéhány önálló fuvarozó is. A Barna Feri bácsi meg a Kardos Lajos bácsi, a ki az én gazdám volt. Hatodik meg hetedik elemi nyári szünidején, én voltam neki az a „második ember” amit már megemlítettem. Alig múltam tizenhárom. Mindketten, legtöbbször cserepet hoztak Törökbecséről. Már megpakolva, négy ló húzta kifelé a kompból a nehéz terhet. Hát ezért voltak társak.
Hajnalban, négykor indultunk, és megtörtén, hogy csak délután kerültünk sorra. Lajos bácsinak akkora tenyere volt mint egy lapát és terméseztessen 10-12 cserepet is feldobott a kocsira, én meg „ ügyesen” hármasával rakosgattam szépen sorban, még meg nem telt 2500 darabbal. Érdekes, hogy abban az időben nem volt tiltva a gyerek munka. 5000 dinár volt a havi kereset, koszttal jó ment sorom. Igaz, haza felé én is sofőr lettem, ez már emelte a képzettségemet. Hídon át a kanyarban volt az első megálló a kocsma előtt. Ő benn, én kinn egy üveg Koktával vigyáztam a lovakat. Lepakolás után Piros néni várt bennünket a finom vacsorával. 
Mindég jót aludtam és a másnapról álmodtam, mikor a téglák voltak soron.
Elején megemlített gyerek kor evvel véget is ért… felnőtt lettem tizennégy évesen…
Minden régi idő szép… de ez tényleg nagyon szép volt, ha egy kicsit nehéz is… és így…

Dali se secate ?
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?
Kada su jos konji vukli spediterske kocije.... u Beceju...
Pre nego sto pocinjem prilog od detinjsva sa cime se i zavrsava taj deo mog zivota, da napisem malu „uvertiru”.
Za mene i mozda moju generaciju, je kao juce. Za neke druge se desavalo u „proslom veku”… a za najmladje... kao i za nas kada su nam pricali, ili ucili o 1. Svetskom ratu, Balkanskim ratovima… je kao „Srednji vek”.
Preko rampe kod Pilicare na B.P.Selskom putu na uglu prema Mlinu jos nije bila stambena zgrada... a pored nje za kratko vreme su izgradjen, stale. Po mom secanju su bile nek 15 −20 prikolica sa gumenim tockovima a ispred ogromni Hladnokrvni konji. E to su raznosili ogrev, sljunak, cigle, crep, i vec sta trebalo. Tih ’60-tih puno se gradilo. Na svakoj kociji su sedela dva coveka. Jedan „sofer” i pomocni radnik. Ugalj se tovario direk iz vagona a sve ostalo sa drvare preko parka, na Glavnoj ulici.
Pored ove firme su bili i nekolikih privatnika. Jedan od nih je bio Barna Ferenc a njegov ortak Kardos Lajos bácsi. E taj Lajos bácsi je bio moj gazda. U sesti na sedmi razred za vreme raspusta sam bio njegov „drugi covek”. Znaci trinajstipo godina. Oni su se specialisti za crep iz Novog Beceja. Na ulazu u skelu su zadnji tockovi dobijali „saonice”-od gvozdja, to su bile kocnice. A na izlazu, vec pun crepova vukla cetiri konja,e zato su bili ortaci. Krenuli smo ujutro u cetiri, a desilo se da dodjemo na red oko dva. Lajos bácsi imao „sake” za deset - dvanajst crepova, on je stavljao na kociju, a ja sam delio na tri jer nisam mogao da dignem. Tako do 2500 komada. Ono vreme nije niko pitao za decji rad, a i dobro bilo placen. Za 5000 dinara plus jelo islo mi fino narocito nazad sto je trajalo i cetiri sata zbog tereta. Krcma u krivini Novosadske ulice je bila „pauza” on unutra a ja cuvao konje sa flasom „Kokte”. Nakon istovara cekala nas Piros néni sa vecerom. Posle toga sam dobro spavao i sanjao o sledecem danu kada su cigle bile na redu… 
Sto sam na pocetku pricao o detinjstvu, stim je bila zavrsena… odrastao sam sa ne punih cetrnajst…
Svaka stara vremena su lepa, ali ova je bila, malo teska ali stvarno lepa… I tako…

*****

Dunđerski Bogdán kastélya Óbecse mellett…

Két legenda is létezik Dunđerski család gazdaságáról. 
Az elsö szerint, egyik ősük Árvám más földjét kapálva, talált egy kancsót tele arannyal, míg Gedeon fiával befektetésekkel elkezették vagyonukat szaporítani.
A másik szerint, Osztrák – Török háború idején, nem tudván át vitt a Tiszán egy gazdag főurat, meg mentve életit, ki zacskó arannyal jutalmazta. Így gazdagodott meg kereskedelemmel.
A család Hercegovinából származik, Gacko környékéről. A 18. század elején kerültek Szenttamásra (Srbobran). A vagyon alapjait itt veti meg Gedeon Dunđerski. Ezt fia Sándor gyarapítja. Így három generáció alatt a nagybirtokosok sorába léptek. Bogdan Dunđerski 2600 hold (kb. 710 ha) földet örökölt. A földművelés mellett a lovakkal is foglalkozott. A ménese messze földön híres. Időnként 1400 darab telivér lova is a tulajdonában volt.

Dvorac Bogdana Dundjerskog kod Beceja...
LEGENDE O BOGATSTVU 
Postoje dve legende o poreklu bogatstva porodice Dundjerski. Prema jednoj prici, Avram Dundjerski je kopajuci tudju zemlju, da bi preziveo, pronasao cup sa zlatom koji je stedljivo koristio sve dok mu sin Gedeon nije stasao. Tada su sav novac ulozili u posao koji se na njihovu veliku srecu visestruko isplatio i poceli su kupovinu imanja. 
Prema drugoj legendi za vreme Austro-Turskog rata 1711. god. Dundjerski je, ne znajuci, prevezao nekog turskog glavesinu preko Tise i spasao mu zivot. Turcin se, kako legenda kaze, oduzio kesom zlata sa kojom je kasnije, uspesno trgovao.
Porodica potice iz Hercegovine iz okoline Gacko. U XVIII veku dolaze u Srbobran, gde Gedeon Dunđerski, osniva pocetak bogatstva. Sin Aleksandar prosiruje i tako samo za tri generacije postaju veleposednici. Bogdan Dunđerski imao oko 710 ha. zemlje i do 1400 punokrvnih grla.

*****

Emlékeztek…?
Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy ti másképp éltétek át…
Fiáker
(Története: Francia-ország 670 írunk és egy Fiacrus úr megalakítja a Breuil Meaux nevű kolostort. Párizsban egy utca meg egy hotel őróllá kapja nevét. Majd ezer évvel később 1650. ez a hotel kocsikat, fiáker név alatt kölcsönöz. De igazi honosítása Bécsben kerül sorra 1720 -ban.

Emlékezeteim olyan 1956 −57 mennek vissza. „Már” nyolc-kilenc éves lehettem amikor egyedül mehettem szánkózni. Ma már sokan nem is tudják, hogy a fiákerok nem csak kerekeken gurultak. Igen, télen nagy subarákban lovas szánkon hordozták vendégeiket. Na ezt az alkalmat használtuk ki. Vasútállomás előtt vendégekre várva, mi meg, hogy „akasszunk”. Voltak kedvesek is, de olyanok is akik ostorral próbáltak lerázni bennünket, persze sokszor siker nélkül mert a köteleink igen hosszúk voltak, és kellő időpontba csak elengedtük az egyik végét.
Ugyan abban az időben történt meg velem ez az eset is. Elsőáldozás miatt hittanra jártunk. Hét közben nagymama „vigyázott” ránk, de mindég az utcán lógtunk. Egy szer csak befordult a topolyai útról az Ady Endrében egy fiáker… evvel megint a témánál vagyok… és kik ültek a fiákeron (?) hát a plébános úr Körmöci meg az adjutánsa, a kántor úr, és egy kisfiú, hosszú fekete köntösbe, fehér gallérral. Szóról – szóra, nagymama meg a plébános között, én lettem az a másik kisfiú a fekete köntösbe meg fehér gallérral, mert a temetésre hiányzott a másik minisztráns. Csak úgy „gatyába, mezítláb”, hisz a köntös eltakart mindent.
Szépen kikísértük és eltemettünk mi egy nagyon öreg mamát … és most jön a legfontosabb… kaptunk ötven – ötven dinárt. Hazáig szaladtam, hisz ez volt életem első fizetése.
Ötven három Szilveszterén meg halt apám Zentán. Erős tél volt hatalmas hófúvásokkal. A cég terepjárójával akarták haza hozni, de kétszer is elakadtak először Pecellónál, másodszor Adánál, és vissza is jöttek. 
Most megint szánkós fiáker jön szóba. Majd egy napig tartott az út oda… vissza pedig egész éjjel másnap délig.
Míg a „kocsis” elöl a lóval szenvedett, anyám hátul apám koporsójában kapaszkodva, már könnyek nélkül, biztosan két kis fiára gondolt…
Most a legismertebb Óbecse fiákerosa jön…Gyókó bácsi. A hatvanas években Alsó városon meg az Ifjúsági otthonban is muzsikáltunk és ő volt a Taxistánk, ide oda hordozgatta hangszereinket. Igazi barátok voltunk.
Na lássátok elég sok élményem volt a fiákerral habár „igazi” utas sohasem voltam…
Majdnem minden régi idő szép volt… Jobb ma leírni mint holnap elfeledni… és így ...

Dali se secate ?
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?
Fijakeri u Beceju... i ne samo u Beceju...
(Istorija: U godini 670 -te u Francuskoj osnovan manastir Breuil Meaux od jednog gospodina Fiacrus. U Parizu je dobila jedna ulica i jedan hotel, njegovo ime.
Skoro hiljadu godina kasnije 1650. taj hotel poceo da iznamljulje kocije sa kocijasima. Kocije su bile nazvane Fiacrus = Fijaker. Pravi fijakeri su postali u Becu 1720 -te.)

Secanja mi se vracaju od oko 1956. Imao sam „vec” osam-devet godina kada sam prvi put odlazio zimi na sankanje. Sigurno, puno Vas nezna da fijakeri nisu samo tockove imali. Da, zimi su vozili goste u vekikim subarama na sankama. E to je bila nasa sansa. Ispred zeleznicke stanice cekajuci goste...a mi cekajuci da krenu. Neki fijakeristi bili „ljubazni” i dozvolili da zakacimo nase male sanke iza njih. To se desavalo, kao sigurno i danas sa dugackim uzetom, koje smo mogli u svako vreme da izpustimo iz ruke, i tako se „odkacili”. A oni koji su bili „neljubazni” i njih smo kacili, jer kanap morao da bude dugacak , da nas ne bih stigao sa bicem. 
Kod katolika prvi pricest je sa devet- deset godina. Morali smo na verenauku, i tako nas Monsinjor poznavao po imenima. Preko nedelje smo bili kod babe i dede... a zna se, igrali na ulici. Kad jednom skrene sa Topolskog puta jedan fijaker... i tako smo opet kod teme... a na fijakeru Monsinjor svestenik Körömci i njegov adjutant, kantor, jedan decak u crnom sa belim „kosuljom”. Rec do reci, ja sam postao onaj drugi u crnom sa belim kosuljama. Isli su na sahranu i falio im jos jedan ministrant. A ja bos, u gacama ali sa „levendulom” preko, nije se videlo. Lepo mi sahranili neku babu, odpratili do groblja... i sada najvaznije... dobio pedeset dinara... i ja trcao kuci kod dede i babe, radostan... To mi je bila prva „placa” u zivotu sto sam zaradio.
Pedesettrece u noci za Novu Godinu umro moj otac u Senti. Bila strasna zima sa puno snega. Mama je krenula sa dzipom od preduzeca gde otac radio da ga donesu kuci. Prvi put su se vracali iz B.P. Sela a drugi put iz Ade, zbog mecave. I sada dolazi u igru opet Fijaker, i opet na sankama. Nekako su stigli, ali nazad su trebali danipo. To mi je mama bezbroj puta izpricala, kako je nazad sedela sa kovcegom dok se napred fijakerista mucio sa konjem.
Sada dolazi najpoznatiji Fijakerista Cika Djoka. Sedesetih kada smo svirali naizmenicno u Doljni Grad i u Dom Omladine, Ckika Djoka je bio nas Taxista. Nosio nam instrumete i opremu sa fijakerom tamo i nazad, i to najmanje dveipo godine. Postali smo pravi drugari...
E- vidite imao sam dosta dozivljalja sa FIJAKEROM... mada nikada nisam bio „pravi gost”...
Svaka stara vremena su ponekada lepa... Bolje danas napisati, nego sutra zaboraviti... i tako ...

*****

Emlékeztek…?
Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy Ti másképp éltétek át…
… ha Valaki többet tud nyugodtan javítson ki…
Amikor a Kis-vonat végig fütyülte a topolyai utat…
Hogy mikor építették nem találtam adatot, de egy az biztos, a XX évszázad elején mert az Óbecse-Verbász-Zombori vágány (1900-1905) készült, néhány évvel a Zenta-Újvidéki előtt.
A keskeny vágányú vasúton 1964 utaztam gimnáziumi kiránduláson. Csukaricától Titovo Uzsicen keresztül Focsáig (Tjentisteig). Ezt csak úgy mellékeztessen írtam, mert mi az óbecsei Kis-vonatról akarunk többet megtudni. Ahogy mondtam 1962- be ismertem meg jobban mikor a z Önkéntes utcába hurcolkodtunk az ujján épített házba, habár már nagymamáéknál is láttam az Ady Endre utcából.
Egy igazi kis állomás volt a nagy állomás alatt ahova egy „igazi kapun” járt be amit mindég kinyitottak, mivel előtte lezárták az utat.
A vágány mint két ezüst kígyó, tűnt el a messzeségben az út bal felén csak néhány méterrel a házaktól. Hogy milyen hosszú volt nem tudom de a Gombos szállásnál volt még, mert oda jártak anyám testvérei iskolába. Később abban az épületbe telepítették ki a „Szegényházat” minek a helyére a Szülészet költözött.
De térjünk vissza… Sokat szaladtunk a vonat után, és mikor a „konduktor” nem vette észre fel is ugrottunk, míg meg nem gyorsult. Legkevesebb két kompozíció, egy teher meg utasszállító. Hihetetlenül hasonlítottak a „nagy testvérekre”. Egy harmadik (?) kis mozdony tolatta az állomáson a megérkezett cukorrépa vagonokat.
Gondolom úgy a hetvenes évek elején, mikor vissza jöttem a katonaságból mintha egyszerre eltűnt volna.
Minden régi idő szép volt… jobb ma leírni mint holnap elfeledni…és így….

Dali se secate ?
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?
...kada je voz „sistio” Topolskim putom... u Beceju...
Mali voz
Kada je pocelo, nisam nasao podatke, ali sigurno pocetkom XX. veka kada se i pruga Becej – Vrbas - Sombor (1900 – 1905) gradila, za Senta – Novi Sad sigurno neke godine pre. Ove pruge su vec izgradjene u danasnjim merama znaci ne u uskim. O „Ciri” prvi put sam iskustvo skupljao 1964 na eskurziji sa gimnazijom iz Cukarice preko T.Uzica do Foce (Tjentiste). To je bila uska pruga. To sam samo sporedno napisao, jer mi ´ocemo nesto da saznamo o Becejskom Ciri koga je narod jednostavno „Mali voz” zvao (Kisvonat). Naravno ta pruga je jos uza bila, puno uza. Kako sam rekao neznam postanka ali 1962 kada smo se doselili u Dobrovoljacku 4, druga kuca od Topolskog puta pored magazina (danas stocna hrana?) jos se vozio. Prava mala stanica se nalazila ispod prave Zel.stanice. Ulaz je cak sta sa velikim kapijama sto se samo otvaralo kod ulaska – izlaska vozova, sa Topl.-puta.
Pruga se pruzila kao dva sebrna zmija s´ leve strane samo nekoliko metara od zgrade. Po nekim podacima duzine do pet km. Ali je puno duze bila planirana, sve do salasa Gomos. Ili najmanje do salaske skole koja se nalazila kod desetog km.-ra. Tamo su isle dve sestre moje majke u skolu. Toj skoli je sredinom ´60 -tih je bilo iseljeno dom staraca u kojoj se porodoliste uselila.
Ali da se vratimo... Puno smo trcali iza voza i kad nas „kondukter” nije primetio vozili nekoliko metara dok se nije „ubrzao”. Bila su najmanje dve kompozicije, teretni i putnicki.Neverovatno da su izgledali kao „pravi” u miniaturi. Jedna treca lokomotiva (?) se nalazila na stanici gde je „sortirala” vagone sa secernom repom za cega je, ovo sve bila izmisljena. Kako sam vec napumenuo mislim da je nestao oko1970 -te jer kada sam se vratio iz vojske kao da ga nijie vise bilo.
Svaka stara vremena su lepa, ali ova je bila stvarno lepa... I tako...

****

SÁRGAVIZES KUTAK

Óbecse egyik védjegyét a sárgavizes, illetve a nátrium-hidrokarbonátos hipotermák csoportjába tartozó ásványvizes ártézi kutak képezik. 
A legrégebbi ilyen kút Óbecse főterén található. Sós Károly fúratta 1904-ben. A későbbiek során Sós Károly még néhány ilyen kutat épített a város különböző részein, köztük egyet a saját birtokán is, és ezzel lefektette az óbecsei gyógyfürdő, vagyis a mai gyógyfürdő alapjait. 
A sárgavizes kutak építésének hagyományát Reperger Ferenc kútfúró folytatta, aki a múlt század 30-as éveiben további két kutat fúratott. 
A sárgavizes kutak a város jelképévé és turisztikai nevezetességgé váltak, mivel a legenda szerint, aki egyszer iszik a kút vizéből, örökre Óbecsén marad.

****

Emlékeztek…?
Ezek az én emlékezéseim, lehet, hogy ti másképp éltétek át…

Tábortüzek a kis ligetben…
Amikor nekünk ismeretlen emberek, néha egész családukkal hozzánk, Vajdaságba jöttek kukorica szedésre. Ötvenes – hatvanas évekbe amikor a kézi munka olcsóbb volt mit a gépesítés. Ott gyülekeztek, meg ott is aludtak a kis ligetben, tábor tüzek melege mellett. Már hajnalban jöttek a „gazdák”, kis megegyezés után már is útközbe voltak a kukorica földek irányába.
Késő este hazafelé a már meg keresett napszámmal, ügyesen rakosgatták a vasútállomáson magas rakásokra. Mi éjfél után hazafelé tartva meg-meg bámultuk őket tüzeik mellett ezeket, nekünk idegen embereket, nem tudván, hogy valójában ők voltak az első „vendég munkások.”
Ahogy jöttek, úgy el is tűntek a megrakott vagonokkal.
Nem minden régi idő volt szép… bár nem mindenkinek… és így…

Dali se secate ?
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?

Ne samo u Beceju...
… kada su nasi sugradjani iz nase republike, pa i iz drugih ´50 - ´60 godina dolazili u Vojvodinu da nam pomazu u berbu kukuruza. To su bila vremena kada su radnicka ruka bila jeftinija od masina.
Oni, ponekad citave porodice, su se skupljali pa i nocili u parku. Rano u jutro su dolazili seljaci kocijama i odlazili na rad. Uvece su se vracali, vec sa „zaradom” koje su istovarali na Zeleznicku stanicu. Oni su sa vrednim rukama , jos iste noci slagali kukuruz u obliku Igla. Mi kada smo vec jutarnjim satima vracali iz „nocnog zivota”, oni su jos uvek radili.
Kako su se pojavili, i tako su (nakon dve-tri nedelje), i nestali sa vagonima puno kukuruza svojim kucama..
Nisu svaka stara vremena bila lepa... bar ne za sve nas... I tako.

*****

Ez csak egy emlékezés egy elmúlott időre… ami egy egész életen át kísért…

„Subotickasezdesetdevet”… talán ez volt az első szó amit megtanultam szerbül. Anyánk tanított bennünket, ha netalán elvesznénk a nagy világban haza találjunk. Megmaradt egy egész életre, habár az utcát ma már másképp hívják. Az egy szép utca volt, lehet, hogy a legszebb az egész Újfaluba. Ami már ma hihetetlennek tűnik abban az időben minden évben ismétlődött. Pünkösdre felújult az utca. Minden ház, kerítés zöldbe borul, májusi orgona virágokkal. Amikor a parasztok felszántották az utcákat és utána el is mángolták szépen. Amikor a házak frissen meszelve és különböző festékkel alá voltak húzva. Átall Kati-néni, mögöttünk Margit-néni, előttünk Bözse-néni, szembe Amálka-néni. Érdekes a bácsikra nem emlékezem, talán özvegyek voltak? Nagy esők után amikor az árkok megteltek vízzel kivittük a teknőket. Nálunk is mint minden „modern” családban két fajta volt. Egyik fából a másik pléböl. Én voltam a kapitány, öcsém meg az evezős a nagy gyümölcsfőző fakanállal. Nyáron persze a játszás, persze az utcán. Bokáig erő porba egy karikát húztunk közepébe a „csülök” mellette a kanász aki hosszú botjával megprobáta elfogni valakit mivel a csülök már eldőlt. Ja meg a „lukba labda” egy kis lyuk, egy kis labda, egyikünk neveket szólított az meg eltalált valakit. Utána meg a „gombozás”. A Varga testvérek elnyertek mindenünket. Mikor már a cipős doboz kiürült, már az ágyneműk kerültek sorra, de csak minden második jött számításra, nehogy „valaki” észrevegye. Na meg a „kukkuzosás”, na ezt nem kell bővebben leírnom. Estefelé már megfürödve, kikészítve meg látogattuk a másik utcákat is. Néha kimentünk a vasútra Sinóbuszra várva a apró köveket rakva a sínekre. Na meg a Kistisza, télen saját gyártmányú korcsolyákkal. Csak kevésnek volt rádiója, a televízió meg nem is létezett. A világról nem tudtunk, hisz nem is tudhattunk. Boldogok voltunk, hisz amiről nem tudsz, nem is hiányozhat. Így volt ez az én korosztályommal együtt, ott mesze a váróstól… ott az Újfaluban… ott a Subotickasezdesetdevet -ben…

Dali se secate ?
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?

„Subotickasezdesetdevet”, valjda su to bile prve reci sto sam naucio na srpskom. To nas ucila mama ako se negde izgubimo da bih ljudi nas doveli kuci. To mi je ostalo u pamcenje makar ta ulica po imenu nepostoji vise. Bila je to lepa ulica mozda najlepsa u okolini. Sto mozda danas zvuci neverovatno, tada se ponavljao svake godine. Kada su seljaci orali i poravnavali ulice. Naime za „Duhovi” citava ulica je ucestvovala, svaka kuca, ograda se pozelenila od jorgovana. Kuce su se sijali ispod novog kreca, podvucene razlicitim bojama. Preko nas Kati-néni, pored nas Margit-néni, ispred nas Böze-néni sreg preko nas Amálka-néni. Interesantno da za muskarce se nesecam, ili su bile udovice?. Posle velike kise smo izneli korita. Kao svaka moderna porodica i mismo imali dva.Jedan od drveta i od pleha. Jarci su se napunila i ja kao kapiten, upravljao a brat veslao sa varnjacom za pekmez. Leti smo se igrali, naravno na ulici. U prasini napravili jedan krug, na sredini jedan mali panj. Jedan od nas je bio cuvar sa dugackom stapom a ostali su gadjali i pokusali da sto dalje sruse drvo. Zvalo se „csülközni”. Druga igra „Lukba labda”. Mala rupica, u rupici mala loptica…svako imao svoje ime… jedan prozivao, i taj morao da gadja one druge, ko je bio pogodjen dobivao minus punktove. Ne znam da prevodim a nije ni vazno… mi smo uzivali. Predvece, vec lepo okupani, lepo obuceni posecivali druge ulice. Ponekad smo otisli na prugu i cekali na „Sinobus”, stavljli male kamencice na sin… ili zimi na Malu Tisu na klizanje, naravno sa svoj proizvod. Za svet nismo znali niti smo mogli znati. Retko ko imao radio a televizija jos nije postojala… Bili sretni jer nemoze da ti fali nesto za cega niti znas. Tako je bila moja generacija tamo daleko od grada u Novom selu… u Subotickojsezdesetdevet…

*****

"Legismertebb" becsei kántor...

Mezey János, dél-alföldi kántor. 1809-ben született Soltvadkerten, és ott kezdte kántorkodását is. Húszévesen Kiskunhalasra, aztán Kalocsára került, majd 1831-től 1848-ig Óbecsén élt és alkotott. 1850-ben a kunszentmártoniak kántora volt, de 1861-ben visszakerült Óbecsére és 1880-ban itt hunyt el. Öreg Mezey Jánosnak 24 gyermeke volt, két lánya és 22 fia. Fiai közül tízen lettek kántorok. A krónikások feljegyezték, hogy a Tisza mentén ő volt kora legképzettebb és legszebb hangú kántora. A kántorkirály, ahogyan a Dél-alföldön emlegették, erőteljes férfi volt, hatalmas bajusszal, himlőhelyes arccal. A századforduló idején a Mezey család tagjai kántorkodtak Óbecsén, Péterrévén,Törökbecsén, Vingán, Kiszomborban, Makón, Mezőkovácsházán, Mindszenten, Szegeden, Szentesen, Csongrádon, Kunszentmártonban, Cibakházán, Kecskeméten, Cegléden, Jászapátin, Sárszentmiklóson, Kaposváron, Kalocsán. Számos Mezey-szerzemény került a 19. és a 20. századi katolikus énekkönyvekbe. Legtovább talán az 1960-as évekig maradtak meg a mise előtti énekek, és a családi ájtatosságok, de népszerűek voltak az adventi, a karácsonyi, valamint a Mária-énekei is. Öreg Mezey János korában Óbecse a vidék leglátogatottabb búcsúhelye volt, az egész környékről jöttek a hívek az augusztus 15-i Nagyboldogasszony búcsúra, hogy megcsodálhassák a becseiek templomát és híres kántoruk hangját.

*****

Büszkék lehetünk becsei honfitársainkra...
Than Károly
(Óbecse, 1834. dec. 20. – Bp., 1908. júl. 5.): kémikus 
Tizenöt éves korában beállt honvédnek, végigküzdötte a szabadságharcot Bem seregében mint tűzmester és Vízaknánál megsebesült.
A fegyverletétel után gyógyszerészgyakornok lett. 1853-ban gyógyszerészvizsgát tett. 1855 – 56-ban Bécsben orvostanhallgató volt. 1857-ben a bölcsészkarra iratkozott át, itt szerezte meg kémiai doktorátusát 1858-ban. Bunsen tanítványa. 
1859-ben a bécsi egy. kémiai tanszékén tanársegéd, majd magántanár, 1860-tól a pesti egy. helyettes, 1862-től ny. r. tanára. Mint ilyen létesítette az egy. I. sz. kémiai Intézetét (1872), mely vezetése alatt európai hírűvé vált. 1875 – 76-ban a pesti egy. rektora. 
Bekapcsolódott a Balassa János és Markusovszky Lajos vezetése alatt állott haladó felfogású orvosi társaságba, ennek munkájában tevékenyen részt vett; így az orvosképzési reformok kialakításában is.
A Természettudományi Társ.-nak 1862 – 72 között alelnöke, 1872 – 81-ben elnöke volt. Gázelemzési módszerei szabatosak voltak, a térfogatos analízis általa kidolgozott módszereit nemzetközileg elfogadták. 
Tankönyvei nemcsak tudományos és didaktikai értékükkel tűntek ki, hanem jelentős szerepük volt a m. kémiai műnyelv megteremtésében is. Az 1. és 2. kiadású m. gyógyszerkönyv kémiai részének is szerzője.

*****

Büszkék lehetünk becsei honfitársainkra...

Than Mór (Óbecse, 1828. június 19. – Trieszt, 1899. március 11.)
Festőművész, a 19. századi magyar festészet jelentős alakja, Than Károly vegyész bátyja. 
Jogi tanulmányokat folytatott Pesten, s közben Barabás Miklós növendékeként festeni tanult. A szabadságharc alatt Görgey mellett hadifestő volt. 1851-től Bécsben C. Rahl tanítványa. 1855-ben Párizsban tanult. Hazatérve a festészet csaknem minden ágát sikerrel művelte, 1857-től három évet Rómában töltött.
Első jelentős munkáját, Nyáry és Pekry elfogatása c. művét (1833, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) az elnyomatás visszhangjaként egész sor történeti kompozíció követte (A mohácsi csata, 1855; Imre király elfogja pártütő öccsét, 1857, Magyar Nemzeti Galériában; Vitéz János a latin nyelvre tanítja Hunyadi Jánost, 1882; Pázmány Péter tollba mondja műveit, 1885; stb.). 1860-ban Pesten telepedett le. 1864-től Lotz Károly mellett a pesti Vigadó falképein dolgozott, s ez időtől kezdve egyik legelismertebb freskófestő. Fata Morgana c. képe 1867-ben sikert aratott a párizsi Salonban. 1873-ban első díjat nyert a történeti festménypályázaton.
Az 1880-as években Olaszországban élt. 1890-től a Magyar Nemzeti Galéria képtárának őre. 1896-ban rövid ideig az Országos Képtár igazgatója volt. Történeti képein kívül portrékat (Liszt Ferenc, Deák Ferenc; Hampelné Pulszky Polyxena; Önarckép; A nap szerelme a délibábbal, 1866; Priamus Hector holttestével, 1877; Jelenet Az Ember Tragédiájából; valamennyi a Magyar Nemzeti Galériában), egyházi témájú festményeket (Mater dolorosa, Szent Cecília, 1868, Magyar Nemzeti Galéria), életképeket (Olasz életkép, 1860; A jósnő, 1861; Stella, 1863; Fürdő leány, 1880, stb.) és falfestményeket (Vigadó; Magyar Nemzeti Galéria lépcsőháza, Lotz Károllyal, 1874; Operaház előcsarnoka stb.) is készített akadémikus stílusban.

*****

 Emlékezéseim egy „Hosszú forró nyárra“

Csavarjuk vissza az idöt, de ne csak egy pár évre, hanem egy pár évtizedre. Olyan ezerkilencszáztötvenhetet-nyolcat írunk. Ilyen távolságból igen ködössek az emlékezéseim, de még mindég bennem élnek az elmullott idök.
Hárman voltun testvérek. Fiúk. Az egyik kisebb mint a másik. Én voltam a „legnagyobb”. A másik kettö három, nyolc évvel később látták meg a napvilágot.
Egy hatalmas vadgesztenye fa böven ajándékozta a friss árnyékát a nagykapura ahol a kereszt deszkán állva bámultam a nagyvilágba. 
Ilyen déltájban, senki nem járt az utcán, mindeki a hüvöst kereste, csak az a kettö unalmaskodott alattam, öket is érdekelte, hogy mi van a kerítés túloldalán. Leugrottam és betessékeltem a két testvéremet a házba, ami egy utcai szobából, egy olyan elöszóbából meg konyhából állt. Hideg tej meg zsiroskenyér volt az ebéd amit anyu elkészített mielött munkára ment. Egy tálcán vanglival letakarva várta az éhes szájakat. Be is majzoltuk. Most jött a harc a legkisebbel. Déli alvavás ideje volt amit nem nagyon akart megérteni.
Felakasztottam a pokrocot az ablakra ami féhomályt varázsolt a négy ágyra. Tudniillik az utcai szoba csak nyáron lett használva, de télen mindenki a konyhában aludt a fütés miatt. 
Kis háboroskodás utánel is aludt. Most meg volt minden lehetöség a nagy szabadságra. Irány a kapu. Nagynehezen felhúzta kis öccsét is. Az is örült habár csak deszkát látott mega előtt, hisz még kicsi volt.
Igy mullott el a délután, mire nagysokára anyu is megérkezett a munkáról.
Már tegnap megbeszélték, ha szép idö lesz elmehetnek fürdrni. A megmaradt zsiroskenyér már bevolt pakolva zsírpapirba. Szerencsére a kistestvér még aludt és már nem volt akadálya a fürdésnek. Addig még egy nagy kalad várt ránk, hisz oda is kellett érni, ami nem éppen a sarok mellett volt. Pár bárány felhö ráncokat hozott anyu homlokára, de ö is belátta, hogy azokból sem lesz semmi.
Az utca nevekre már nem emlészek, csak arra, hogy a vasúton a csirkegyárig, utána, a „putri felé ahól a sarkon egy kút volt… jó laktunk vizzel… utána már csak lépésbe, rohanás után… közelegtünk a célhoz. Nap már lassan eltünt a fa lombok között, de a nyári napok hosszuk voltak.
Végre ott voltun, csak mág jegyet kellett váltani. Hosszu volt a sor. Na de ez is meg lett és már ott álltunk. A bejárat keskeny volt és amikor túl voltunk, ott állt elöttünk az a nagy, hatalamas két medence. Akkori szemmel hatalmas. Közepén egy fal. Mindkettöben lépcsö vezetett a hüs vízbe. Jobboldali egy kicsit hidegebb volt, a bal meg talán melegebb meg sárgább. Így délután már sokkal sárgább ? Annyian voltak, hogy a vizet már alig lehetett látni. Keres-kerül deszkákból „ átöltözök” voltak, oda raktuk dolgainkat meg a zsiros kenyeret amit szépen becsavartunk ruhájainkba… és bele a vízbe. Mikor már kék volt az ajkunk, napozásra lett szükségünk, meg éhesek is lettünk, de a kenyerünk eltünt más hasába. Hihetetlen milyen gyorsan múlott az idö. Hét órára otthon kellett lenni. Csak úgy hónunk alatt ruhácskánkkal, rohantunk haza felé…

*****

 1963 - VIII. osztály

Elmullott és megérkezett a nagy szabadság... Felnöttek lettünk, vagyis azt gondoltuk... Megigértük, hogy tíz év mulva találkozunk. Szét rohantunk a nagyvilágba, nagy tervekkel, valaki ezt kezdte, valaki azt sem fejezte be amit elkezdett és újra kezdte... Sok - sok kezdés volt a következö öt évben. A tíz éves találkozon nem voltam mert akkor is benne voltam a nagy kezdetben, ott Europa másik sarkában. A huszadikon bámultuk egymást, mindenki megöregedett csak jómagunk nem ? Ezek után találkoztunk még néhányszor, a sorjainkból mindég valaki kilépett. Egy percet vettünk idöt, hogy emlékezzünk, több nem jutott mert mindég volt egy új kezdet. És, így, mullott el a több mint ötven év... Sietek mert éppen valamit elkezdtem... Szeretettel Feri ...

*****

 Én csak egy „Érték papír” vagyok…

… nem voltam a börzén, de mindég becsültek. Előszór az Asztalos kombinátban majd a nyomdában Becsén... később a világban is már lefordítva. Születésem elég nehéz volt… elméletileg még ment valahogy... de praktikusan ? Világítás szerelése az újan épített piacon már nem nagyon. Az iskolai komisszió nem ismerte el a szakmai elérhetőt. Ez be lett pótolva a szeptemberi időszakban a szülészeti osztály fő tábláján. Ahogy látszik, de ettől volt még jobb osztályzat is. Az első jó elismerés a Siemens- töl jött Németországban, ahol elismeréssel beszéltek a Jugoszláv iskolázásról. Harminc évvel később, már el volt ismerve a szakmai Mesterség és evvel az önállóság a cég alakításához is ahonnan a „gazdám” nyugdíjba is ment. Munka életem hosszú, néha nehéz volt, de nem hozott gazdagságot csak egy nyugodt családi életet. Most ott lógok a falon mint mindég egy emlék, néha büszkén de most már csak mint egy „Értéktelen papír”…

*****

Dali se secate ? Pre pedesetak godina
Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?

Kada smo sa „cegerom” isli na pijac i u ducan...
… i nismo ni znali da stitimo prirodu. Sa kanticom za mleko a sa „labosicom” za kajmak. Nije bilo plastike, ni flasa ni casa. Kada su u ducan merili sve i svasta u stanicle. Napuni i baci na vagu a skazaljka predje kilu, brzo skine a ono nema ni osamdeset deka. Trgovci su vec onda bili pametni. 
Prva samoposluga, na korzo. Kada nismo se jos znalazili i hteli smo da nas posluze jer nista nismo nasli. Kada smo na pijaci jos mogli da „cenkamo sa kofama”. Pre pet godina sam bio u Beceju i obavezno isao na pijac kao pre ( ono vreme je to bilo slicno kao danas FB za komunikaciju ) i kod nikoga nisam uspeo da „skinem cenu”
Kada nismo imali vodovoda i zimi jedan put nedeljno isli kod Sos -a da se okupamo u kadii, a leti iza cardaka u „lavor”. Bilo nam je divno jer nismo znali za drugo.
Prvo ustrkani, pa u najlon kosuljama ( divno se moglo znojiti ) sa tankom kravatom, farmerke, ( tetke, babe vukli iz Italije ) Superrifle, Roy Rogers a oni koji su mogli Lewys -a ( u zoknama smo drzali cigarete jer tako uske bile ). Obavezno suskovac ispod ruke iako nigde oblaka. Imali smo divnu konfekciju, da ne nabrajam, samo sam ja i neki drugi sa odelima po nasem ukusu nismo bili zadovoljni ( ono, okrenes se a pantalone ostaju na isto mesto ) i tako isli kod Tihomira na Novosadkoj ulici ko je bio „strasan krojac”. Ono vreme je bio, vreme odela, a skoro svako imao najmanje dve. Pored Najlona bila izvrsna prodavnica, gde se moglo naci pored materijala i malo kasnije i Trevira kosulje ( s´ znojenjem je bio proslost ). Obozavao sam.
Kada smo kosili travu ispred kuca i bez kazne a svako imao svoje djubriste negde u zadnje dvoriste, sto smo, leti pokrivali zemljom za „bolji” miris. Zimi bacali u bastu i nismo ni culi za pescitide. Kada nije bilo bar u Novom Selu odvoz smece, i kolko – tolko bilo sve cisto.
Kada Becej imao cistace ulica, bar one glavne, a vatrogasci ne da samo osvezavali nego i prali od prasine. Kada su klupe za zimu bile sklonjene u magacine od vetra a u prolece dobili novu farbu. 
Kada ona stara Pogaca bila puno cveca a svako vece vatrogasci polivali iz vatrogasnog kamiona - cisterne i sedeli na klupama i mirisali leto,
Kada na Tisi ispred kampa na poljani nisi mogao naci mesto za peskir, tolko nas je bilo. Kada od „Lostranda” plivali do kampa i usput „doneli” lubenice sa Banatske strane. 
Kada smo nocu posle dvanajst isli kod slajza da se kupamo goli. Kada smo u Omladinski Dom organizovali turnije saha, samo da nam ne bude dosadno i da se druzimo.
Svaka stara vremena su lepa, ali ova je bila stvarno lepa... I tako...

*****

 Kako muskarci kuvaju ?

Izricito pisem o svojim secanjima. Mozda ste Vi drugacije doziveli ?

Ovo nece biti nikakav kurs kuvanja, niti ukusa, niti ko je bolji jer svi znamo mama je najbolja…
Ali da se vratimo muskarcima i to vise hiljada godina unazad. Pokusacu da objasnim „moju teoriju” zasto najvise zene stoje pored sporheta. Muskarci su oduvek bili lovici i skupljaci, to znaci nikad kod kuce, neki i do danasnjeg dana. Znaci zene su preuzele domacinstvo. Bilo ih je i kojima je lov (ne samo na za namirnicu) dosadilo, narocito neke kasnijih godina, sve cesce ostali kucama i od dosade poceli nesto da spreme. Prvo vodu za caj, pa …itd. Ova mala prica i teorija nemora da bude tacna ali je moguca. Kada smo vec stigi dovde jel’ ste se vec pitali zasto su najbolji kuvari sveta, muskarci…? E- pa u to necu da ulazim jer cu da izgubim moje citateljice... Bolje cu da pisem kako vec preko pedeset godina ja kuvam…
Prvo je pocelo da „moram”. Roditelji radili citav dan, dva mladja brata jedan manji od drugog...dorucak, caj, kajgana. Kasnije mama sve pripremila uvece a ja sutradan kuvao. Tako je to isla godinama, sa paprikasom, pasuljom… i sa palacinkom, (sa sirom, kajmakom prepecena u lernu) sto je i dan danas moj specialitet kod priljatelja porodice.
Posle zenidbe sam hteo da pokazem da nisam nikakav lovac i skupljac i pored supruge narocito vikkendom, ja sam bio „kralj kuhinje”. (Kuhinja je malo preterana jer imali smo samo jednu sobu kao podstanari).
Nakon dveipo godine vec sa sinom, otisli „trbuhom za hleb u beli svet”. Medju prvima smo kupili Internacionalnig kuhara, da vidimo sta svet jede. Sada dolazi ono veliko iznenadjenje. Trazio sam nasu kuhinju,madjarsku, vojvodjnsku i gle… srama, punjenapaprika, pilaf, sve tursko… kolaci slatkisi, sve tursko. Na kraju sam pronasao da pileca supa nasa prava domaca. A zasto? Tajna je da za ono vreme nijedna kuhinja nije koristila „petreziliju”, znaci to je bila tajna. I stvarno, danas mozete vec svuda kupiti ali tajna je ostala Vojvodjanska jer svakome „smeka”. Sigurno ima i druge fine stvari iz domovine ali bar kod nas je postala medjunarodna. Obozavamo italijansku, zbog testa i sosova, francusku, spanjolsku, pa zadnje vreme i azijsku. Istina svuda stavljamo Vegetu i malo ljute paprike pa mora i da bude malo masnija, da bar se nesto podseca na davne dane.
Ipak cu napisati zasto muskarci vise vole da kuvaju. Naprimer ja. Uzeo sam kao Hobby, jer nijedan hobby se nemora, a sta se nemora nepada tesko. I to je jedna tajna…Prijatno…
Svaka stara vremena su lepa, ali ova je bila, izuzetna lepa... Itako...

*****

Halo drustvo, Halo mladi i najmladji …
Za Vas bi napisao neka svoja misljenja...
Nemojte sebi dozvoliti da zivot prodje samo tako. Ja govorim iz iskustva kao jedan stari „Stari Becejac“
Trazite svoj Proslost. Trazite odakle dolazite, ko su bili preci. Kada je covek mlad, ima druge brige... da stvori porodicu, da se bori za zivot... a ne misli na proslost. To je u onom trenuntko i uredu....ali sta je kasnije? Kada se prvi put razboli, pa doktor pita: „Dali je neko bolovao u porodici od iste bolesti ?“ Stojite isperd njega ka i ja, kao magarac u magli... i nemi ste...i neznate nista...
I ja sam se kasno setio kada su vec svi „nestali“. Meni je ostala samo majka, koju sam posecivao u Staracki Dom ( to je opet neka druga prica) i imao sam dosta vremana da istrazujem u crkvenim knjigama ( jer su drzavna belezenja pocele po mom znanju tek kraje IX -veka (?). Po Novom Beceju, Zrenjaninu, Kanjizi, Novom Sadu, u Sremu, u Virovitici,itd. Iztrajao sam, imam podatke od 1800 -te godine. Ali sta su podaci, i sta su imena ? Doznao sam odakle dolazim i nista drugo ! Karaktere, osobina, bolesti...nista. Opet stojim pred svojim lekarom kao „magarac“.
Saslusajte moj savet. Pitajte svoje bake, dede...ako pocinjete rano, i pra-dede-bake. Nemojte da pocinite iste greske kao ja. Nisam imao primer i niko mi je rekao da ce biti korisno... I „Oni“ su uvek imali svoje brige, pa ni nisu znali kako je to mozda vazno. Mi smo odrasli i ostarili u drugim prilikama... nismo ni malo pametniji od svojih predaka samo mozda malo iskusniji (?).
Ne morete me saslusati...ali cete se mozda setiti jednog „Starog“ Starog Becejca...
B e z - p r o s l o s t i - n e m a - b u d u c n o s t … i tako...

*****